Cellux, a képzetesség nem más, mint az élet megvalósulása. Nem valami rossz dolog. A szamszára nem rossz dolog. A lét ragaszkodása a képzethez, amiben megvalósul, nem önhitt dolog, hanem a megvalósulás ereje. A képzetesség fenntartásához nem kell önhittség. Az önhittség az, amikor egy képzet leszakad az alapvetőjéről, amikor nem az alapvetője szerint van. Ez a betegség. A betegség, az önhittség nem "rossz" dolog, hanem egyszerűen csak az, ami: leszakadás az élet kiáradó forrásáról, öncélúvá válás, elsorvadás. Ez a kárhozat/üdvösség dolog is azért van a kereszténységben, mert ezt írja le. Halál, vagy élet. Minden képzetnek ez a választása. Az önhittség egy természetes dolog. Nem eredeti, de természetes. Egyszerűen csak a szenvedést és a halált jelenti. A betegséget. Az alapvetőbb szemszögből tekintett nem-működést.

Az állatok testi valósága is lehet önhitt, ahogy az állat bármely aspektusa lehet önhitt. Csak éppen az állatnak nincsen emberi tudata, így olyanja neki nem lehet önhitt. Mert nincs neki olyan.

Az "önhittség" egy fogalom. Az ésszerű fogalmiság képzete. Azért képzi az én ésszerű fogalmiságom ebben a párbeszédben, hogy beszámoljak valami sokkal átfogóbb, sokkal alapvetőbb dologról. A keresztény misztikusok is ugyanerről próbáltak beszélni, amikor írtak. Ők más fogalmakat használtak, más szimbolikával fejezték ki.

Nem értem, miért gondolod, hogy akármely közeg nem lehet természetében kétféle. Ha a nyelvhasználat lehet kétféle közvetlen alapvetőjével, az ember lelki irányultságával szemben, akkor egy alapvetőbb közeg miért ne lehetne? Amikor az emberi nyelvhasználatra vonatkoztatom ezt a fogalmi kettősséget, akkor is valami fogalmak-előtti kettősségről számolok be, hiszen a fogalmiság természete nem fogalmi dolog.

Amikor a keresztény misztikusok megtapasztalták a képzetek végtelen mélységű alázatos egymás alá rendeződését, akkor megtapasztalták az unio misticát, és erről olyan fogalmakban írtak, amilyenekben. Ma nekünk ez már nagyon szimbolikus. Én nem tapasztaltam meg az unio misticát, csak egyszerűen van egy elképzelésem róla, amit leírok ebben a fogalmi keretben.

Cellux, azzal az erővel, amivel a bármely nagyon mély közeg önérvényűként jelenik meg, azzal az erővel bármely esetlegesebb közeg is önérvényűként jelenhet meg.

Mondd, miért lenne igazabb az ego előtti létközeg önérvényűsége, mint akármely szokás vagy megvalósulási képzet önérvényűsége? Amit te mondasz, az csak annyi, hogy nem mondasz semmit semmiről. Jó. Ezzel nincs is mit vitatkozni. De ezen a nullalapon ugyan miből gondolod, hogy akármely nagyon mély közegnek nem lehet más jellege, mint ahogyan te azt ismered vagy amilyennek hiszed?

Azt a bizonyos kettősséget, amiről beszélek, "kettősségnek" nevezem itt, a fogalmiságban, de természetesen ez nem más, mint az élet kifejeződése. Ez az élet állásfoglalása az élet mellett: ez a Teremtő forrás kegyelmi kiáradásának megvalósulása, ami az életet, a mozgást, amegvalósulást képviseli. Van, ami a halált képviseli: a nem-mozgást, az elsorvadást. És van olyan képzet, aminek élet és halál egyremegy: amiben nem jelenik meg ez az állásfoglalás az élet mellett, mert nem engedi be a kiáradó forrást, és nem válik annak képviselőjévé. Amikor én a kettősségről beszélek, akkor nem egyszerűen valami "abszolút igazságot" beszélek, hanem ez egy kimondott állásfoglalás: én a kiáradó Élet megvalósulását képviselem, és nem a sorvadást, nem a szenvedést. "Ki tart velem?" Csak ennyi.