Ahhoz, hogy egy szint önhitt voltáról gondolkodjunk, szükséges valamiféle (duális alapú) közeg, amelyben ezeket a megállapításokat megtesszük, és valamiféle képzetrendszer, amelynek alapján az önhittséget elítéljük. Ha ilyen duális közeg, képzetrendszer nincs (vagy a hozzá való ragaszkodás megszűnik), akkor az önhittség kérdése is irrelevánssá válik.

Gyanítom, hogy az önhittség/alázat kettőségének kérdése könnyen az egó utolsó védőbástyájává válhat, amelynek révén az élő valóságba való visszakapcsolódást megakadályozza. Nagyon ügyes, nagyon csavaros, nagyon meggyőző, de mégis úgy érzem, ennek a megkülönböztetésnek (pontosabban a hozzá való ragaszkodásnak) az alapja sem más, mint a valóság nyitottságától, az én-nélküliségtől való félelem.

Hiszen ha az ember valóban alázatos, akkor miért haragudna az önhittekre? Miért ragaszkodna annyira a fogalmi kategóriákhoz, ha egyszer folyamatosan tapasztalja azok alapját, és abban lelki nyugalmat, békét és életet nyer? Nekem úgy tűnik, hogy csak az harcol ilyen módon az igazságért, aki még nem nyerte el a lélek békéjét. Csak a nem-teljes ember, az egó, akiben iszonyatosan dúl a spirituális düh (ami annál erősebb, minél közelebb kerül a célhoz), fogja a létet egy ilyen szélsőségesen polarizált világképben megélni.

Az utolsó lépés a legnehezebb. Akkora súlya van, mint az összes előző lépésnek együttvéve. És aki közel van a tűzhöz, az könnyen végső valóságnak hiheti a középpont legelső vetületében megjelenő szélsőséges dualitást. Azt a helyet, ahol az Isten végtelen szeretete először "testet" ölt, az Isten haragjában és igazságosságában.

Vajon egy állat alázatos a teremtőjével szemben? Szerintem igen. De az alázat itt nyilván nem azt jelenti, hogy az állat képzetet alkot saját alázatosságáról, vagy hogy választ az önhittség és az alázat között, hanem sokkal inkább azt, hogy az állat egyszerűen az, ami (aminek az Isten teremtette, akarta), nem pedig valami más. E tekintetben miért lennénk mi különbözőek az állatoktól?

Ha az olyanságunk önhitt, akkor azért az, mert a Teremtő annak akarta.

Számomra ez a legvégső koan, ami rámutat a nirvána és a szamszára elválaszthatatlanságára.

A képzetek a nirvána, a hozzájuk való ragaszkodás a szamszára. Ha nem lennének képzetek, nem lenne semmi sem, a teremtési vágy kielégületlen maradna. Viszont ugyanakkor szükség van valamire, ami a képzeteknek tartást, stabilitást kölcsönöz. Ez a ragaszkodás (gravitáció, magenergia, stb.), ami a teremtési vágy manifesztációja a teremtésben. Az Isten a megvilágosodottak révén élvezi a képzeteket, amelyeket a nem-megvilágosodottak révén tart fenn.

Jó kis képzetek, mi?

Élvezzük őket ezerrel. :-)