jól van, de bármely szint lehet önhitt. Nem csak az én-tudat. Egy rossz szokásom is lehet önhitt, vagy a nyelvhasználatom is lehet önhitt.

Azt mondod, hogy az első személyes közegben, vagyis a valóság eredeti olyanságában való jelenlét nem lehet önhitt? Jól van, ebben nem értünk egyet. A jelenlét első pillanatának viszonyulása a teremtőjéhez a legfontosabb kérdés, szerintem.

De most nem erről van szó, hanem csak az elnevezésről. Istennek a jelenvalóság legalapvetőbb szintjének teremtőjét nevezzük. Vagyis azt az alapvetőt, amiben az erededi olyanság olyanná válik, amilyen. Ha pedig az ember Istennel való eggyéválását emlegeted, az egy kicsit úgy hangzik, mintha az első megjelenő közeget, az eredeti olyanságot azonosítanád az abszolút legalapvetővel, önmaga teremtőjével; mintha az eredeti olyanság egyben Isten tartalma, Isten természete lenne. És ha így értelmezzük, amit mondasz, az a hamis szatorit érvényesíti, amiben az éppen megjelenő tartalmiság végső abszolútumnak mutatkozik. Ez pont ugyanaz lenne, mint mondjuk az ésszerűség önabszolutizálása, csak egy mélyebb szinten.