miért, mi magunk, az összes vágyunkkal, gondolatunkkal, érzésünkkel, ragaszkodásunkkal, szellemi folyamatunkkal együtt nem a valóság részei vagyunk?

a kérdés az, hogy vajon van-e valami, ami képes arra, hogy ezt a valóságot (az "ént") folyamatában tudatosítsa, megfigyelje. amennyiben az elmével próbáljuk az elmét megfigyelni, az nyilván nem fog sikerülni, hiszen az elme csak gondolatokkal képes bánni, és ha az elménk az "én" működéséről alkotott gondolatokkal foglalkozik, akkor már rég nem a jelenben járunk,hanem a múltban (a jelenben való jelen-lét helyett a múltról alkotott elképzeléseinkkel foglalkozunk a jelenben).

valami olyasmi "eszközre" lenne szükség, ami folyamatában képes nyomon követni, tudatosítani az elme, az érzékek és az én többi mechanizmusának a működését. valami hetedik érzékre. vagy ilyesmire.

erre jó a meditáció.

az ember a meditációban képes önmagát (pontosabban azokat a folyamatokat, amelyekre az "én" címkét aggatja) a tudatosság tárgyaként azonosítani. tapasztalatilag szét tudja ismerni az alapot, a hátteret (a tudatot magát) az e háttér előtt megjelenő tudati jelenségektől. e megismerési folyamat során az "énről" is belátható, hogy az nem több képzetek és azok berögzült asszociációs kapcsolatainak összességénél. tehát az "én" elveszíti korábban feltételezett szilárdságát, a tudat által tudatosított, önlétezéstől mentes képzethalmazzá válik. ennek következtében kioldódnak azok a ragaszkodások és más gondolati-érzelmi komplexumok, amelyek az "én" önálló, független létezésének premisszájára épültek rá (ilyenből van egy pár). azt a felismerést hívják a buddhizmusban én-nélküliségnek.

összefoglalva: az "én" ugyanolyan képzet, mint az összes többi. csak mivel sokkal közelebb van a középponthoz (már korai gyerekkorunkban elkezdett kiépülni és berögzülni), ezért olyan, mintha minőségileg más lenne, mint a külső dolgokról alkotott képzetek. de valójában nem más. egy képzethalmaz, ami ugyan hozzásegített ahhoz, hogy koordináljuk magunkat a világban, de a fejlődésünk egy pontján magához ragadta a hatalmat, és a tudatunk zsarnokává vált (azáltal, hogy elfedi a valóságot, és a saját rendszere szerint értelmezi a hozzánk eljutó érzékleteket).

én is abból a premisszából indulok ki, hogy van egy megfigyelő (én), és van egy valóság (odakint), amit ez a megfigyelő megfigyel. de ha a meditációban az "énnek" tartott dologról kiderül, hogy valójában egy mélyebben fekvő dolognak a képzete, akkor utána már nem az addig "énnek" tartott képzetemmel fogom saját magamat azonosítani, hanem azzal az "Én"-nel, akinek az "én" a képzete (akiben az a felismerés megszületett, hogy "jé, az "én" az Én képzetem!"). ez a megismerési folyamat a meditációban így mélyül egyre tovább, egyre beljebb és beljebb.

olyan, mintha egy hagyma héjait egymás után hámoznánk le (vagy lépnénk egyre beljebb, héjról-héjra). a buddhista mesterek szerint, ha teljesen bemegyünk, akkor a legbelső hagymahéj belsejében nem találunk semmit. amikor az utolsó hagymahéj is eltűnik, akkor a megfigyelő szétoszlik, és csak a valóság marad, megfigyelő nélkül. ők ezt az "állapotot" nevezik objektív valóságnak, amikor a dualitás akadályai eltűnnek, amikor az "én" eggyéválik a valósággal, és az "én" szubjektív képzethalmazai helyett az érzékeket a részrehajlástól mentes, igazi valóság érzetei töltik ki, az elmét pedig az ennek megfelelő gondolatok. tehát a gondolkodás nem áll le, csak az elme ezután az "én" képzetei helyett a valóságot fogja tükrözni, és nem állandóan, nyüzsögve, hanem éppen akkor, és éppen úgy, amikor és ahogyan szükséges. optimalizálódik a tudat működése.

ez a világlélekkel (vagy nyugati terminológiában Istennel) való eggyéválás.

te azt mondod, hogy ha valaki hirtelen, ismeretlen okbol nagyon erosen elkezd hinni valamit, az az igazolas egy formaja?

nem, a hit nem elég. be kell látnia, hogy igaz. pl. egy matematikus, akinek hosszas töprengés után "beugrik", "megvilágosodik" a megoldás. nem egyszerűen elhiszi, hogy úgy van, annál több. ahhoz hasonló, mint amikor a víz hirtelen jéggé szilárdul: valami új dolog már régóta érlelődik a tudatban, aztán egyszer csak kikristályosodik.

de míg ezt az "aha"-élményt, intuíciót a hétköznapokban az elme állandó sürgése-forgása miatt csak ritkán éljük meg, addig a meditációban ez folyamatossá válhat. ezzel kezdődik a valóság közvetlen megismerése.

ha kihatralsz, akkor megkerdezem, hogy: "mit is kell igazolni"? es nem tudsz valaszolni. tehat eltunt az igazolas kerdese. hogyan igazolhatna a meditacio valamit, amit meg sem tud fogalmazni?

ez olyan, mintha a Zen-mestert, aki ki szeretné rántani tanítványát az önigazolásból, és ezért racionális úton megoldhatatlan koant tesz fel neki, felelősségre vonnánk koanjának racionálisan megfoghatatlan volta miatt.

levisz egy olyan szintre, ahol se fogalom,se megismeres, se igazolas, se gondolkodas se semmi. a semmibe visz. egy olyan allapotba, amikor a tudat nagyresze kikapcsolt.

nem gondolkodni azt konnyu, csak az nem megismeres.

á, ez nem meditáció. a meditáció a tudat alapjának és a tudat formáinak az egyidejű tudatosítása. nem arról van szó, hogy kikapcsoljuk a tudatunkat, hanem arról, hogy megfigyeljük a benne felmerülő jelenségeket.

de ha mégis elnyugodnának a megfigyelt tudatnak a hullámai, attól nem hiszem, hogy rosszabb lenne a helyzet. inkább békésebb. különben is, mire jó az állandó nyüzsgés? néha pihenni is kell. :-)

meg aztán, igazán odafigyelni valamire is csak akkor lehet, ha az ember igazán odafigyel. magyarul: ha nem foglalkozik mással. azaz: ha a tudata olyan, mint egy üres edény, ami csak arra vár, hogy megtöltsék. amíg az elménk pofázik, addig a világ meg se tud szólalni (illetve lehet, hogy megszólal, de nem hallunk belőle semmit, mert az elménknek elég komoly hangereje van).