kedves math2,

ez volt az első olyan hozzám intézett hozzászólásod, amelyből úgy érzem, elmész amellett, amit mondani szeretnék. valószínűleg azért van ez, mert ebben a hozzászólásomban már - Siphershez hasonlóan - a tudományos megismerés alapjait kezdtem feszegetni, és úgy tűnik, te nem rendelkezel azokkal a tapasztalatokkal, belátásokkal, amelyek az ezen alapokra vonatkozó állításainkat számodra értelmezhetővé tennék.

emiatt úgy döntöttem, tételes válaszolgatás helyett inkább megpróbálom tisztázni, mit értek meditáció alatt. a kezedbe adok egy módszert, amelynek révén te is eljuthatsz azokhoz a tapasztalatokhoz, amelyekről mi beszélünk és amelyekre a világképünket alapozzuk. mint azt számomra válaszod is bizonyítja, ezen tapasztalatok hiányában az e tapasztalatokra alapuló elképzelések megvitatása is lehetetlen.

a meditáció egy olyan módszer, amelynek rendszeres, kitartó gyakorlása lehetővé teszi, hogy felvegyük a kapcsolatot a fogalmi rendszereinken túli, élő valósággal. ez közvetlen, nem-fogalmi érzékelést jelent, ahol az érzékelés tárgyai a látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés útján bejutó ingerek, valamint az elméből származó gondolatok és képzetek (a buddhista filozófia az elmét is egy érzékszervnek tartja).

a módszer a következő:

először leülünk a földre, keresztbe tett lábbal. ha a testünk képes rá, ajánlatos a lótuszülés, de a fél-lótusz vagy a törökülés is megteszi. a lényeg, hogy a testtartás, amennyire lehet, kiegyensúlyozott legyen (ne dülöngéljünk, és az izmainkat se kelljen túlságosan feszíteni ahhoz, hogy egy helyben maradjunk). a hátunkat kiegyenesítjük, a fejünket "ráhelyezzük" a gerincoszlop tetejére. elképzelhetjük, hogy a gerincoszlopunkat felakasztjuk egy a fejünk tetején belógatott láncra, ami felhúzza az egész szerkezetet és így kiegyenesíti a testtartást. a kezeinket a térdünkre vagy a combunkra helyezzük. átérezzük helyzetünk gravitáció nyújtotta stabilitását. :-)

ha a test megállapodott, akkor elkezdjük figyelni a tudatunkban zajló folyamatokat. folyamatosan tudatosítjuk azt, ami a tudatunkban történik. a megfigyelhető tudati jelenségek skálája eléggé széles: figyelhetünk gondolatmeneteket, érzéseket, érzelmeket, idegességet, feszültséget, a test részeiben jelentkező érzeteket, fájdalmat, jó érzéseket, nyugalmat, stb.

a figyelem itt nem azt jelenti, hogy gondolatokat alkotunk a tudati jelenségeinkről, hanem azt, hogy tudatosítjuk, tudomásul vesszük, átérezzük őket. ha gondolatokat alkotnánk a gondolatainkról, azzal csak egy újabb megfigyelhető réteget képeznénk a már eleve létező fölött (és ezt folytathatnánk a végtelenségig). nem építeni, bonyolítani kell, hanem hagyni, hogy a tudati jelenségek azok legyenek, amik (ez nagyon nehéz dolog).

ebben a fázisban a leglényegesebb az, hogy megtanuljunk együttérzéssel, kedvesen, gyengéden viszonyulni a saját tudatunkhoz és a benne felmerülő jelenségekhez. ha elkalandozik a figyelmünk, hadd kalandozzon. a kalandozás során egyszer úgyis be fog ugrani, hogy "hoppá, elfeledkeztem magamról", ilyenkor esélyt kapunk arra, hogy elengedjük a gondolatmenetet és visszatérjünk a figyelmességhez. nem kell erőltetni semmit, nem kell aggódni, ha kezdetben leküzdhetetlennek látszó erővel szippantanak be a gondolatok, ez a káosz a tudatunk hétköznapi szétszórtságának természetes következménye. ha a tudati jelenségeknek van elegendő idejük és terük a megnyilvánulásra, a kipörgésre, akkor előbb-utóbb mindegyik végigjárja a maga útját és elnyugszik. ha ezt nem engedjük meg nekik, ha erőszakkal visszaszorítjuk őket, azzal könnyen lehet, hogy csak újabb feszültségeket gerjesztünk a tudatban, amelyekkel aztán ugyanúgy meg kell küzdenünk, és ez egy végtelen szenvedés-láncolatot indít útjára. jobb, ha egyszerűen tudatosítjuk, mennyire össze vagyunk zavarodva és engedjük a zavarodottságot megnyilvánulni, majd elnyugodni.

amennyiben ezt a figyelmességet hosszabb időn keresztül rendszeresen gyakoroljuk, azt fogjuk tapasztalni, hogy egyre hamarabb beugrik a "hopp, elcsúsztam" felismerése. lassan kitapasztaljuk az "elcsúszás" működési mechanizmusát, gyakorlatra teszünk szert az ösvényről való letérés észrevételében és képesekké válunk arra, hogy rögtön a letérés kezdeténél visszatérjünk. ezáltal a "középen" levés, a figyelmesség, a tudatosság elkezd elmélyülni.

amikor "középen" vagyunk, akkor ez nem azt jelenti, hogy egy bizonyos tudati tárgyra összpontosítunk, hanem azt, hogy jelen van a figyelmességünk, és ezért tudatosítani tudjuk, ami a tudatunkban történik. az "elcsúszás" ezzel szemben a figyelmesség hiánya: amikor belefeledkezünk a tudati jelenségekbe, amikor azok elvisznek magukkal. ennek következtében a "középen" levés nem a gondolatok, érzések és más képzetek hiányát jelenti, hanem azt, hogy a gondolatok, érzések és egyéb képzetek felmerülésével egyidejűleg tudatosítjuk is azok felmerülését, folyamatosan jelen vagyunk, saját magunk és tudati történéseink "társaságában".

a figyelmesség és a tudatosság elmélyülésével a tudatban a gondolati és az érzelmi hullámzás is alábbhagy. ahogy ritkulnak a tudati jelenségek, úgy válik egyre inkább érzékelhetővé az a tér, ami az időben egymásra következő gondolatok, érzelmek és más tudati jelenségek közötti részeket kitölti. az ember határozottan elkezdi érzékelni, hogy a tudatnak van egy alapja, háttere, és vannak a tudati jelenségek, amelyek ezen alap, háttér előtt megjelennek.

a kitartó gyakorlás eredményeképpen végül megtanuljuk egyszerre érzékelni a tudat alapját és a tudatban felmerülő jelenségeket. itt kezdődik a meditáció következő fázisa, amikor az alap magától értetődőségére támaszkodva elkezdünk dolgozni a tudatunk jelenségeivel. de amíg az alapot nem tudjuk biztosan érzékelni, addig felesleges ezekkel a magasabb szintű gyakorlatokkal foglalkozni, mert úgy beléjük gabalyodunk, hogy soha nem találunk vissza (ezeknek a gyakorlatoknak a végzéséhez ajánlott egy gyakorlott meditációs mester útmutatását kérni.)