Profán Béni Creative Commons License 2004.01.30 0 0 topiknyitó
Kettősmércézünk, kettősmércézünk?
Egy nagy költő nagy verse, kiváló fordításban:

FERNANDO PESSOA
ALBERTO CAEIRO
A NYÁJAK ÕRIZÕJE
ÉS MÁS VERSEK
Fordította: Döbrentei Kornél
2001

III.
TAVASZÚTON, DÉLIDÕBEN,
Num meio-dia de fim de primavera
Tavaszúton, délidõben,
Volt egy álmom, mintha fényképet néztem volna,
Láttam Jézus Krisztust a földre szállni.
Egy hegyi lejtõn közeledett
Újra gyermekként,
Hancúrozva hentergett a fûben,
Letépte a virágokat, hogy aztán szélbe szórja õket,
Messzire hallatszott a nevetése.
Visszaszökött az égbõl.
Annál már jobban ide tartozott, hogy mímelje:
A Szentháromságban õ a második személy.
A mennyország csupán kulissza volt, elidegenülve
Virágoktól, fáktól, kövektõl.
Az égben mindig komolykodást vártak el tõle,
S koronként újra meg újra emberré kellett válnia,
Hogy rendre keresztre feszítsék, s õ haldokolt
Fején a töviskoszorúval,
Nagyfejû szöggel átütött lábakkal,
Derekáról rongy csüngött alá,
Olyasféle, mint a bennszülöttek ágyékkötõje régi képeken.
Még az sem adatott meg neki, hogy úgy legyen apja és anyja,
Mint a többi gyereknek.
Az apja két személy volt…
Az egyik egy József nevû öreg ácsmester,
Aki nem is volt az édesapja,

Míg a másik egy jámbor galamb képében jelent meg,
A földkerekség legfurcsább galambjaként,
Mert nem errõl a világról származott s végül is galamb se volt.
Az anyja meg úgy fogant meg, hogy elõtte még férfit nem ölelt.
Nem asszony volt, csupán egy bõrönd,
Amelyben Krisztust a földre küldték,
Sorsául akarván, hogy õ, aki csak anyától született
És apja soha nem volt, tisztelje, szeresse szüleit,
Cselekedjen jót és hirdesse az igazságot!
Egy napon, amikor Isten éppen elszunyókált,
És a Szentlélek százfelé röpdösött,
A csodák ládikájához osont, és kicsent belõle hármat.
Az elsõt arra használta, hogy senki meg ne tudja: elszökött
A másodikkal örökre emberi gyermekké varázsolta magát.
A harmadikkal megalkotta a mindig kereszten
veszteglõ Krisztus korpuszát,
S odahagyta az égben,
Hadd szolgáljon példaként a többieknek.
Aztán menekülve elindult a nap iránt,
És a földre ereszkedett az elsõ sugáron, amit elkapott.
Ma a falumban él velem.
Helyre kis kölyök, nevetõs és természetes,
A kézfejével törli meg az orrát,
Beletrappol a víztócsákba,
Letépi a virágokat, gyönyörködik bennük majd elunja õket,
Kõvel dobálja a szamarakat,
Gyümölcsöt lop a kertekbõl,
És sírva, visongva menekül a kutyák elõl,
S a pórnép legnagyobb mulatságára,
Tudva, hogy ezt nem szeretik,
Úgy csintalankodik a lányokkal,
Akik fejükön korsóval
Csapatosan riszálnak végig az úton,
Hogy utánuk fut,
És föllebbenti a szoknyájukat
.
Sok mindenre megtanított engem.
Arra is, hogyan közelítsek a világhoz,
Felfedi elõttem a virágok titkát,
Megmutatja, milyen különleges lények a kövek,
Ha az ember a kezébe veszi
És figyelmesen tanulmányozza õket.
Az Istenrõl rosszakat mesél.
Azt mondja, olyan, mint egy meszesedõ agyú, beteg vénember,
Aki mindig harákol s földre sercint,
És illetlen dolgokat mondogat.
Szûz Mária pedig az örökkévalóság
délutánjain harisnyát kötöget.
A Szentlélek a csõrével tollássza magát,
Odafészkel a székekre s olykor rájuk is pottyant.
Odafönt a mennyben legalább akkora a maradiság,
mint idelent az Egyházban.

Azt mondja, Isten semmit nem fog fel
A mindenségbõl, amit megteremtett.
„Ha ugyan õ teremtette, amiben kételkedem” –
„Állítja például, hogy teremtményei az õ dicsõségét zengik,
Nem zengnek azok semmit.

...

Mit szólnak ehhez a tutyimutyi Polgári Körök?
Há pi@@@ba tettem kapcsos öööö, akarom mondani, portugál zászlómat?