Pl. Egy rossz sorsú ember hite abban, hogy jobbra fordul a sora, a szurkoló hite, hogy kedvenc csapata megnyeri a mérkőzést, vagy egy ember hite abban, hogy az emberiség életkedve végül győzedelmeskedni fog a rögeszméi felett.

De nem csak a jövő alakulására vonatkozhat a hit. A hit bizalmat jelent a magyar nyelvben, az angolban a "faith" és a "belief" hasonló jelntésűek, "ich glaube an dir" németül ugyanazt jelenti, mint magyarul az, hogy "hiszek benned", holott a "glauben" jelentése a "to believe" jelentéséhez hasonlít. A bizalom és a hit kéz a kézben jár mindhárom nyelvben. (Más nyelvet nem ismerek jól.) Ha az első szakaszban felhozott példáimat megnézzük, és behelyettesítjük a "bizalom" szót a "hit" helyett, hasonló jelentésű mondatok maradnak. Ha egy ember hisz egy állítás igazában, akkor ez egyben azt is jelentik, hogy megbízik az illető állításban. Ugyanis az ember valóban elsősorban érzelmi lény, és csak másodsorban szellemi. Az állításaiban, ténykérdésekben való állásfoglalásaiban, vagy logikusan felépített szemléleti eszmerendszereiben lelki alapú bizalmát juttatja kifejezésre. Ha azt mondom, hogy én úgy hiszem: a Hold kering a Föld körül, nem pedig fordítva, ezzel egy bizonyos természettudományos szemléletiség megbízhatóságába vetett hitem, bizalmam kerül kifejezésre. Ha azt mondom: hiszem, hogy él egy osztályozatlan fajú nagytestű állat a Ness-i tóban, akkor ezzel azt mondom, hogy megbízok a Szörny létének képzetében. Megbízok benne, vagyis arra számítok, hogy nem fog megcsalni ez a képzet. Ha azt hiszem, hogy az alá nem támasztott nyugvó tárgyak a földre esnek, akkor ez azt jelenti, hogy megbízok a világ működéséről alkotott ezen képzetemben: arra számítok, hogy nem fog megcsalni ez a képzet, és valóban ennek megfelelőek lesznek a tapasztalataim, ha elengedek egy tárgyat.

A "hit" és a "bizalom" szavak (továbbá a "hűség" szó) nyelvhasználati rokonsága nem véletlen tehát. Hinni valami igazságát, bízni az illető képzet megbízhatóságában, vagy hűen támaszkodni egy képzet útmutatásaira: ezek mind ugyanazt jelentik. Egy a jelentésük.

Ugyanez igaz a keresztény vallás szerinti hitre is. Bizalom az Úrban, hogy amit ígért, az beteljesül. A keresztény hit nagyrészt erről szól. Ha a vallásos világképekre koncentrálunk, akkor is ez a helyzet: a hívő ember bízik abban, hogy az illető világkép szellemi képzetéhez való hűség elhozza neki a békességet, megelégedettséget, a teljesség érzetét, a megnyugvást, az együttlétet, és sorolhatnám még az ember legmélyebb lelki vágyódását, irányultságát körülírni próbáló szavakat.

Hazugság-e a hit? Betegség-e a hit? Egy ilyen kérdés esetén a legáltalánosabb, köznyelvi értelemben vett hitből kell kiindulnunk, mert ha bírálat nélkül, önkényesen, már eleve leszűkítjük a szó jelentését, akkor nem fogjuk észrevenni az esetleges önigazolást a következtetéseinkben. A szó jelentése leszűkítésének folyamatát is meg kell ítélnünk, és figyelemmel kell kísérnünk.

Talán jól sejtem, hogy senki nem akar minden ilyen, legáltalánosabb értelemben vett hitet hazugságnak vagy betegségnek titulálni. Ha hazugságnak vagy betegesnek ítéljük annak hitét, hogy a betonfalhoz csapott tojás általában összetörik, akkor minden elképzelést hazugságnak szeretnénk ítélni, ami csupán egy nagyon csalódott és cinikus szélsősége volna a szolipszista létszemléletnek. Azt hiszem, ebben a topikban nem erről van szó.

Hanem egy szűkebb értelmű hit-fogalom megítéléséről volna itt szó. De hogyan szűkítjük le a hit fogalmának jelentését? Milyen kritériumok alapján alkotjuk meg ezt a szűkebb értelmű fogalmat? Akárhogyan tegyük is meg ezt a nyelvi alapvetést, akármilyen kritériumok szerint rajzoljuk is körül ezt a fogalmat, a kérdésfelvetésünk éppen e kritériumokra fog vonatkozni. Vagyis ha a megbízhatatlannak bizonyult hitet nevezzük hitnek, akkor a megbízhatatlannak bizonyult dolgokba vetett bizalomról kérdezzük, hogy hazugság-e, vagy beteges-e; ha pedig a megalapozatlan bizalamat nevezzük hitnek, akkor a megalapozatlan bizalomról kérdezzük, hogy hazugság, illetve beteges-e.

De amikor meg akarjuk válaszolni azt a kérdést, hogy mi számít megalapozottnak, illetve milyen élmények számítanak elegendőnek ahhoz, hogy valamiről kimondjuk: "megbízhatatlannak bizonyult", akkor felmerül a kérdés, hogy relatív- vagy abszolút érvényű választ keresünk-e a kérdésre. Ha relatív választ keresünk, akkor ugye mihez képest? A természettudományos szemléletiséghez képest? Mert ez esetben az lehet a kérdés, hogy a természettudományosság keretein belül megalapozottnak tekinthető-e az illető hit, például. Ekkor azonban csak egy ilyen relatív választ kapunk: csak az derül ki, hogy az illető hit természettudományos megalapozottságú-e, vagy sem. Vagy azt is mondhatjuk, hogy az illető hit megbízhatóságát vizsgáljuk kifejezetten egy bizonyos megbízhatósági kritérium alapján. Azt mondhatjuk például, hogy amiben egy év elteltével több a csalódás, mint a pozitív visszaigazolás, az megbízhastatlannak tekinthető. Ekkor a válaszunk azonban megintcsak relatív érvényességű: csak az derült ki, hogy az illető bizalom egy éven belül nem hoz több pozitív eredményt, mint csalódás. Ebből nem derül ki, hogy most akkor ez elegendő-e a megbízhatatlanság ítéletéhez.

Ha viszont abszolút érvényességű választ keresünk a feltett kérdésekre, akkor valamely kritériumrendszert abszolútnak kell tekintenünk. Nyilván csak olyan kritériumrendszert tekinthetünk abszolútnak, amely abszolutitását a hitben érintett minden embercsoport abszolútnak elismer. Ha nem ilyen kritériumrendszert választunk abszolútnak, akkor az eredményünk általános érvényességű vonatkoztatása nem lesz több, mint puszta felfuvalkodott szemléleti sovinizmus. Ha viszont olyan kritériumrendszert választunk, amelyet minden érintett abszolútnak elfogad, akkor a végeredményünk semmiképp nem fogja azt mutatni, hogy hazugság vagy beteges volna az a hit, amit az érintett emberek vallanak. Egy kivétel van: megmutatkozhatnak azok a hitbéli disszonanciák, amik esetében valaki olyasvalamit hisz, amit nem támaszt alá az a hitbéli kritériumrendszer, amit ő maga kimondottan elfogad. Csakhogy mi alapján tekinthetjük hazugságnak vagy betegségnek azt a hitet, ami olyasvalamin alapul, amit az illető nem tud szavakba önteni? Az ilyen megközelítés nem lenne összeegyeztethető a vallásosság bevallott, szavakon túli természetével, vagy az ember érzelmi alapvetőségének természetességével. Én magam sem hiszem, hogy a szavakban kinyilvánított hiten túl természetellenes vagy helytelen volna minden további bizalom-béli viszonyítási rendszer. Ha ezt hinném, nem ismerném el az ember eredendő természetét elfogadható dolognak.

Én mindezek okán úgy látom, hogy a kérdés egzakt felvetésének egyetlen jól értelmezhető módja csak és kizárólag egy szemléleti kritériumrendszer önkényes elabszolutizálásán alapulhat. Ebben az esetben pedig ez a vita nem lehet több, mint a "mémek puszta harca", ugye... Ebben az esetben nincsen közös vitaalap, hiszen éppen a vitaalapot képzendő szemléletiségek egymásnak feszítése volna a párbeszéd tárgya. Ha pedig nincsen valódi közös vitaalap, akkor valódi vita sem jöhet létre. Legföljebb az a fajta egymás-mellett-elbeszélő, érzelmi alapú, megfoghatatlan és gyakran frusztráló civakodás, érzelmi birkózás, infantilis gúny-harc és dominancia-párbaj, ami ezen a fórumon az ilyen bugyuta "van-e Isten"-típusú topikokat mindig is jellemezte.

A kérdés az, hogy ez a folyton a látszólagosan ésszerű érvelés álarca mögé bújni próbáló, valójában minden közös vitaalapot nélkülöző szellemi és érzelmi kötélhúzás milyen performance-értékkel bír egy ilyen fórumon. Mondhatjuk-e azt, hogy a folyton új utakat kereső kulturális megvalósulás evolúciójának egy érdekes és tanulságos mellékága, amiben ízlésesen és tanulságosan megmutatkozik az emberi természet változó, de mindig azonos gyökerekből táplálkozó természete; vagy csupán egy ízléstelen és visszataszító szellemi-lelki eltévelyedés szégyenletes tanúbizonysága, ami iránt érzett érdeklődésben és részvételi indíttatásban mindenki szembenézhet saját beteges lelkiségének feltárulkozó mélységeivel. Nos, nem tudom. Ízlés kérdése. Nehéz lenne tiszta szívvel ítélkezni e kérdésben.