Nyilvánvaló, hogy Márta ügyes menedzser, egyaránt jól forgolódik a pénzemberek, a politikusok és az újságírók közt, bizonyára kitűnő ötletember és fesztiváligazgató, továbbá tájékozott, kulturált ember.
Úgy tudom, társulatot építeni egész más, ahhoz nem menedzseri kreativitás, hanem sajátos művészi képesség, karizma kell.
Az Új Színház nyilván nem a legrosszabb, sőt némely előadása egész jó.
Jó színházunk, mint tudjuk, kevés van, műhelyként működő még kevesebb.
Ennek fényében elég álságos, de legalábbis nem érzem ide illőnek azt az érvet, hogy Székely Új színházas rendezéseinek színvonala nem érte el a korábbiakét. Valószínűleg igaz, de mihez képest!
A közvélekedés és a saját, szórványos tapasztalatom szerint is, Székely Új Színházának fő erénye az volt, hogy kitűnő és erre kiéhezett művészekből egymásra figyelő, egymást támogató társulatot hozott létre, és hogy teret adott az övénél sok mindenben különböző felfogást képviselő rendező-dramaturg tanítványainak. Az igazgatóváltás elsősorban azzal okozott kárt, hogy véget vetett ennek a társulatnak, és csak a kisebbik rossz, hogy a szakma élvonalába tartozó jó néhány ottani ember azóta sem tartozik sehová, pedig nagyon szeretne.
A pályázatról pedig annyit, hogy ott ugye elvileg bármi megtörténhet, ezzel szemben a fővárosi döntéshozók akkor (és talán azóta is) tudtommal egyedül a Székely Gábor esetében látták szükségesnek a váltást. Érinthetetlennek bizonyultak olyan színházvezetők, akik a cipőjét sem köthetnék meg, bármennyit fáradjon is önmagához képest.

Az utolsó hozzászólásodhoz: igazad lehet, sőt más területen is gyanús lehet a permanens válsághangulat. A színház esetében, azt hiszem, konkrétan a folyamatos frissülés és újat befogadás lehetőségének és kényszerének, illetve a műhelyeknek a hiányáról van szó. Ez részben generációs kérdés is: tehetséges fiatalok kettesével-hármasával mindenhova kellenek, ellenben csoportként, saját koncepcióval csak a csodával határos módon maradhatnak együtt, mert a pénzek ki vannak osztva, és ha újak kapnának, akkor meglévőktől kellene elvenni. (De ez az idősebbekre, például az Új színházas társulat töredékeire is igaz; Novák Eszter pár éve Tatabányán rendez évente egy-két, alkalmanként Pesten is látható előadást, nagyrészt azonos szereplőkkel.) Lehet, hogy e téren ma jobban bebetonozhatják magukat direktorok és vezető színészek, mint mondjuk Székely és Zsámbéki indulása idején – ami, ha igaz, a korszak ismeretében borzasztó. A külföldi színházi rendszerekkel kapcsolatos, elszórt információim alapján könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy Keleten és Nyugaton is jobb a helyzet, a szakma belső erőforrásai vagy az intézmények és a finanszírozási utak nagyobb változatossága miatt.