Ahány kultúra, annyiféleképpen látják a szerelmet. Én csak a sajátom alapjaiból tudok kiindulni. (És persze saját tapasztalataimból)

Magyarországon szokás, hogy az emberek gyakran kinyilvánítják hangosan, hogy szeretik a másikat. Az amerikai filmek is ezt a látásmódot mutatják. Ezzel szemben japánban sohasem mondják az emberek egymásnak, hogy "szeretlek". Nem mondja a férj a feleségnek és fordítva sem történik meg. Nem azért, mert ők nem éreznek szerelmet, hanem azért, mert feleslegesnek tartják, hogy a nyilvánvalót szavakkal kifejezzék. Nem lehet úgysem megfogni a megfoghatatlant, nem kell kimondani. Sokkal beszédesebbek a szemek, kezek, stb. Azért nevetnek a japánok az amerikai filmen ahol pl a házaspár kimondja, hogy szerelmesek egymásba, mert butaságnak tartják. "Ha nem szeretném, nem vele élnék!" Japánban nem kell mindenkit szeretni, de a tisztelet mindenkinek jár. Mindenkinek. A szeretet a családon belül marad és a belső körön.

A szeretet érzelem. Egy olyan érzelem ami az embert elindítja azon az ösztönszerű folymaton amit párosodásnak neveznek. Lehet, hogy ez csúnyán hangzik, de szerintem így van. Ez az a fegyver amivel a nő megfogja a férfit, hiszen mi mással tudná maga mellett tartani? De a szerelem hamar elmúlik és ilyenkor jön a válás. Ez nyugaton az emberek hibája szerintem, mert mindenki abban hisz, hogy örökké tart a szerelem. Tudja mindenki, hogy ilyen nincs, de elhitetik magukkal, hogy velük másképp lesz. A házasságra fel kell készülni. Japánban a lányokat már nagyon fiatalon erre tanítják, mert a szerelem kevés egy boldog családhoz. És a család csak akkor boldog ha a férj hazajár és boldogan jár haza. Én ilyen családot szeretnék majd ha eljön az ideje.

Jogakusei