Ott, a kaméleon állt dzsungel-fák ágai mentén,
kedve szerint változtatván nagy hangulatában
bőre szinét,azaz állapotát, tükrözve a lelkét.

Hol hajnalszinü lett szép rózsás ujja kezének,
hol bánatkék, mély szigorúsággal beborítva,
hol lila színbe vegyítve világlott szépen a farka,
hol hupizöld és dús aranyos csillámmal a bőre,
mindenesetre a nyugvó szépség ő maga volt ott.
Jött egy hetyke, de ifjú légy, neve sajna nem ismert,
és gondolta magában, úgy érezte szegénykém,
ifjui indulatában, bárkinek ő ma beszólhat,
lévén ő maga telve a friss élettel, imígy szólt:
"Mit bámúsz, te gyerek, a te dülledt nagy szemeiddel?
Hát mi a franc kell most teneked, héj, kapd f......t be!"

Szótfogadott a kaméleon és a legyet a f.....val
együtt jóízzel, csámcsogva bekapta.