KOMONDOR
több, mint testőr
Az ősi szittya brutalitás talán utolsó maradványa. Mint minden pásztorkodásra hajlamos nép, a magyar is kitenyésztette a maga nyájőrzőjét, ami a jóval kisebb termetű terelőkutyákkal ellentétben inkább testőri feladatokat látott el a csorda mellett.

A komondor talán még keményebb fickó, mint közeli rokona, a valamelyest rendezettebb küllemű délorosz juhász. A farkasokat legjobban vacsorára szereti, vezérelve a klasszikus népi bölcsesség adaptációja: egy farkas nem farkas, két farkas fél farkas és így tovább, szigorúan az exponencialitás irányában. Ha a komondor mind a hatvan kilójával támadásba lendül, inkább bölcsnek, mint gyávának kell neveznünk a futásban menedéket kereső ordast. Az irtózatos erejű harapás, az acélos izomzat és az erőteljes csontozat mellett subaszőnyegszerű, energiapajzs hatékonyságú szőre teszi harapásállóvá.

A farkasok kiírtása után a komondor nem maradt munka nélkül, a magányos tanyákat védte a jófej haramiáktól. Nagy területek őrzésére mindmáig az egyik legmegfelelőbb kutya, ha szabadon kószálat a zónában, Winnettou legyen a talpán, aki ki tudja játszani éberségét. A komondor túl intelligens ahhoz, hogy láncra verjék. Megszokta, hogy jön, megy, intézkedik, így a tétlenséget ugyanúgy megsínyli, akár a legtöbb kreatív lény. Láncon nem tud kibontakozni, személyiségtorzulásai hamar kiütköznek, agresszív lesz és alattomos, a legváratlanabb pillanatokban próbál harapni, de az már nem ő.

A nyolcvanas évek elején egyszer hazafelé tartottam egy buliról, és mivel rövidíteni akartam az úton, szovjet versenybringám nyergében hasítva az éji szellőt, eltévedtem egy kertvárosi részen. A közvilágítás nem vetett túl jó fényt a helyi tanácsra, ám azt ki lehetett venni a sötétben, hogy az egyik kerítés mögött bömbölő fehéres derengés egy komondor. Hálásan gondoltam a kerítés építőjére, ám ahogy eszembe jutott, mi lenne, ha kiugrana a kutya, megmutatkozott a komondorok telepatikus képessége. Kiugrott. Én tökéletesen megértettem az ő szempontjait, unalmas egy garnizon ez a félreeső telek, kevés a meló, ő meg szeret dolgozni. Beletapostam hát a pedálba, ám az éppen a felső holtponton volt, a nagy igyekezettől hátrafelé nyomtam, így az ismeretlen szovjet konstruktőr műve a Halley-üstökös sebességével vágódott bele bal sípcsontomba. Láttam már szerencsésebb repülőrajtot is, mitagadás. De Zénón megsejthetett valamit: papírforma szerint én voltam a teknősbéka, a kutya pedig a gyors lábú Akhilleusz, mégsem ért utol. Gondolom, hazasétált, és visszaugrott a kerítésen át. Én pedig kimostam a vért igényes Kaszuccsi-farmeremből, és azóta is hálás szívvel gondolok a komondor disztingvált intelligenciájára. Egy pitbull megölt volna.

Ezt a neten találtam.
Jó, nem? :)