Ez nálunk nem kérdés. A válaszom: is-is. A különböző újabbkeletű betegségeknek talán csak egyik tényezője lehet a táp. Lényegesebbnek tartom a tenyésztési technikát. Azaz a standardok által megkívánt küllemi bélyegek miatt az elfogadhatónál nagyobb mértékű beltenyésztést, ami a egyre több génre nézve homozigótává váló egyedekben óhatatlanul a fajtabetegségek megjelenéséhez vezet (lásd a gyönyörű, de beteg labrador esetét). A tápok - főleg a valamilyen szempontból speciálisak - annyiban ludasak, hogy kizárólagos használatuk nyomán a kutya a természetesnél gyorsabban növekszik. Magasabb, súlyosabb, robosztusabb lesz, amit a mérsékeltebb fazonra "tervezett" csontváz nem tud már hordani, tartani. Nagyobb súly nehezedik az izületekre, ha még ehhez a nagyobb teljesítmény érdekében agyonmozgatjuk a 8-10 hónapos kölyköt, akkor a felnőttkori betegség kialakulása előre borítékolható, különösen a nagytestűeknél.
A keverék kutyáknál ez azért nem áll fenn, vagy azért nem alakul ki, mert a genetikai háttér - "a keverékség", tudományosabban a több tulajdonságra nézve heterozigótaság - kisebb valószínűséggel okoz betegségeket, az ilyen kutyák általában ellenállóbbak a betegségekkel szemben, mint ahogy a környezettel kapcsolatos igényeik (lásd pl. lakásban tartás vs. "ridegtartás") is alacsonyabbak.
Még egy dolog, ami azt a látszatot kelti, hogy manapság több a mozgásszervi beteg kutya, az az, hogy korábban az ilyen kutyákat nem hagyták életben, mert az ember számára haszontalanokká váltak. Az állatgyógyászat ma már ebben a vonatkozásban is sokat fejlődött, azaz a korábban menthetetlen, beteg kutyák megfelelő kezeléssel teljes életet élhetnek, és elérik fajtájuk átlagos életkorát. Ez kb. ugyanaz, mint humán vonatkozásban a cukorbetegek számának növekedése. Az emberi táplálkozási szokások változását tekintik a cukorbetegségre hajlamosító egyik tényezőnek, de azt sem szabad elfelejteni, hogy korábban a cukorbetegség okozta halálozás sokkal nagyobb volt, mint ma, mert nem volt gyógyszer ellene. Tehát keveseb élő cukorbeteg volt.

Mindezekből kitűnik, hogy nem elsősorban a tápokat önmagukban kell felelősnek tekinteni.