Két emberi alapállás ütközött itt. Gyôztes nincs, mind a nônek, mind a férfinak igaza volt. Nézd meg a történelmünket, mikor felkeltünk, annak is volt eredménye, bár legjobbjaink elestek a harcban (ôk a férfiak, férfinak lenni, azt hiszem valamiféle szuicid hôsiességet - vagy tragikumot is magában foglal), míg a megmaradtak igyekeztek a legrosszabb körülmények közt is életben maradni (a nôi igazság, behódolni, alkalmazkodni, de a hátsó udvarban intrikálni). Az "apokalipszis" után felnôtt generáció megint férfiként viselkedett lásd: a kiegyezés utáni magyar "imperializmust", vagy ötvenhatot. Neadjisten a harmadik köztársaság korrupt mocsarába egyenlôre belefulladt rendszelváltás utáni huszonéves generáció elsô szárnypróbálgatásait a polgárikörözéssel és a posztkommunizmus mozdulatlanságának utálatával, bár ennek az utolsó példának még nincs vége.

De van egy harmadik embertípus is, a nagy tömeg, akik a történelmen kívül élnek, mert eddig kissebbségrôl beszéltünk. Kissebbség voltak a negyvennyolcasok, az ötvenhatosok és mi akik itt gondolkodunk is kissebbség vagyunk. A nagy többség talán örök idôk óta úgy él, hogy nehezen lehet elkülöníteni a tájtól amit belak. Olyanok mint a buszmegálló táblája a járdaszegélyen, mint egy fa az erdôben, mozdulatlanul állnak és a történelmet a fennti kissebbség intézi helyettük.

Válasz egyébként nincs. Egyeseknek a habitusuk szerint el kell pusztulniuk, míg másoknak túlélniük, hogy újabb "halálba indulókat" nemzenek az életnek.

Van aki meghal, de a többiek is. Ez ilyen abszurd.