Filozófiai sík.
Személy szerint örülök, hogy előkerült – nem véletlenül próbáltam én is előhozni a virtuális adok-kapok során, amit unguideddel váltottam. Ha lehetek kicsit személyes:
Képzeletben én is sokszor játszom Rambót, ehhez képest polgári szolgálatos voltam – tehát sorozatlövő fegyver sosem volt a kezemben. Mentálisan lehet, hogy jó partizán lennék, viszont nincsen hozzá kiképzésem. Jó, egy benzinespalackhoz nem kell kiképzés, de nem hiszem, hogy lennék annyira bátor, mint a híressé lett kínai fiatalember a Tienanmen téren, vagy akár a rohamrendőrökre köveket hajigáló tüntetők. Morálisan utoljára jónak az 1848-as forradalom hadseregét tekintem, bennük látok még (lehet, hogy talán idealizált?) önfeláldozást és lelkesedést. Más a kor, és a tömeghadseregek megjelenésével együtt azt hiszem, elveszett jópár illúzió is. Látom a TV-ben a megcsonkított halottakat, karosszékben kényelmesen üldögélve, kezemben sör – megér egy eszme annyit, hogy én is egy legyek közülük? Ha megint ugrok egyet: mostanság igen divatos a mindent átható üzleti szemlélet és individuális nézőpont – racionális alapon elég nehéz önfeláldozni. És akinek gyerekei vannak? Akkor lesz-e jobb szülő, ha feláldozza az életét, vagy ha kimenekíti a családját valami biztos helyre? (És máris ottvagyunk, ahol Hamlet.)
Hogy ne csak kérdezzek költői módon, itt az én válaszom: igen, remélem lennék olyan bátor, hogy ittmaradjak harcolni. Viszont nem tudom elítélni azokat sem, akik elmennek. Csak később ne döngessék a mellüket, hogy milyen nagy hazafiak voltak (ebből a szempontból különösen nem komálom a nagyhangú amerikás stb. magyarokat).

Afelől nincsenek illúzióim, hogy a nagyhatalmak kényszerítenének-e valamilyen változást. Hozhatnék történelmi példákat, de azt hiszem, felesleges. Mások jóindulatában bízni háborúban, politikában minimum naivitás. Őszintén szólva: ki várná egy országtól, hogy érdekeit egy másik ország érdekei alá rendelje? (Hacsak persze nem kényszeríti valami erre).