Sziasztok!
Olyan jó olvasni ezeket a történeteket, teljesen át tudom élni őket.

Mindig volt kutyánk otthon, aztán miután a legutolsó is eltávozott az örök vadászmezőkre, "üres" lett a ház. Borzasztóan hiányzott a kutya jelenléte. Amikor éjszaka a sötétben botorkáltam a lakásban, automatikusan óvatosan lépkedtem, hogy nehogy rálépjek - pedig már nem volt ott...
Egyre többet keresgéltem kutyás topikokat az interneten, hogy megerősítsem magam, hogy kell egy kutya (korábban inkább a szüleimé volt a kutya, nem engem tekintett első számú gazdinak). Aztán addig tépelődtem, amíg februárban egy nap felkaptam egy pórázt és elrohantam az Illatos útra. Bár egy fiatal kislányt szerettem volna, úgy döntöttem, hogy választásomban ez nem fog befolyásolni, lehet öreg is, fiú is, mit bánom én, csak segítsek egynek. (Van kert, a lakás sem kicsi, önzés ott egyedül élni.)
Aztán megpillantottam ŐT, két lábon állt, kapaszkodott a rácsba és nagyon szomorúan követte a fejével, hogy merre megyek. Az első pillanatban tudtam, hogy ő ma velem jön (és majd megszakadt a szívem, hogy a többit otthagyom).
Kiderült, hogy egy éves és kislány, terrier szerű. Leadta a gazdája. Egy-két napig a konyhát sem merte elhagyni, ölben kellett levinni pisilni a kertbe. Felhizlaltam, köhögés is abbamaradt, nagy focista lett belőle. Mindenhova velem jön, csak dolgozni nem. Meg kellett tanítani sétálni, nem ismerte az alapvető vezényszavakat. Rengeteget fejlődött.
Megyek is haza, már nagyon hiányzik.