Takács Zsuzsa

A LAKÓK VISELKEDÉSE

Sátrat vernek a kapualjban,
és elfoglalnak minden lépcsőfordulót,
agyunkba beköltöznek a rettegett, új lakók.
Ingóságaikat a márványlépcsőn húzzák-vonják.
A lábukat vesztett székek és ajtajuk szakadt
szekrények sikoltozása hurokként
tekereg az elefántcsont színű burkolaton.
A sarokablakból a lábukat kilógatják
a meghódolt város piacterére, ahol
tépett zászlójukat hordozza a szél.
Ha cukros italaikat egymásra ellocsolták,
ha talpuk alatt a kiköpött napraforgómag
héja kellő puhaságú szőnyeggé dagad,
az ablakmélyedésből sorra leugrálnak
és ideges pillantásuk a lakónévsoron
megtapad. Nyissak-e ajtót, ha dörömbölnek?

Ismered azt az érzést, hogy érted jönnek?

****

SIKÁTOROK KÖZÖTT

Ismered azt az érzést, hogy érted
jönnek? Bár nincsenek kikötéseik,
hány kilót vihetsz, és nyugodtan
viselhetsz cipődben fűzőt.

Homlokegyenest az ellenkező irányba mégy
(mint amerre téves utadat vetted volna),
az új elrendezésben álló falak és ajtók
között, furcsálló megjegyzésektől kísérve,

szó nélkül követed alkalmi kísérődet,
mint a tudta nélkül halálos beteg,
aki nem kérdezi fekélye vérzik-e,
vagy szívhalál leli, miközben

a munkahelye felé villamosozik éppen,
és az ülésről utolsó erejével felkapaszkodik,
vagy leül, vagy éppenséggel az ülés alá
gurul, és jószándékát mutatva mintegy,

egyet kettőt még lép is a levegőben.
Így lesz, gondolod: így lesz; ígéred:
ezentúl világosan látsz, és haladtok szaporán
a sikátorok között, a biztos cél felé.