Jó éjszakát:-)
Fernando Pessoa

A gondolatom

A gondolatom folyó a föld alatt.
Hová, merre igyekszik s honnét jön?
Nem tudom... Mikor egy velem éj-időn
Egy hang mélyéből váratlan fölszakad

Források, megannyi titkos eredet,
Rejtélyes bujdoklás... fölfoghatatlan
Laknak puszta hegyet messzi magasban,
Hol a pillanat Istenig érhetett...

Olykor-olykor bánatomon átragyog,
Mint fárosz fénye sötét tengeren,
Egy mozdulat, hogy fussanak kerengve lenn
Mélyemben zsolozsmázó víz-morajok...

Az ősemlékezet régebbről betölt,
Mint mi illúziós tudatból följön,
Isten-vizek emléke fut a földön,
Mely meghitt harmóniát árasztó zöld

S emlékem van egy Hazáról, amely mégse
Az, mire korábbi eszmélő lényem
Vágyott, csak az ütős kín jut nékem,
Tör-zúz a fájdalom hullámverése.

Hallgatom őt... lágyan lelkembe veszne
Az elmosódó hang, a bizonytalan,
Mint egy örök felfedezetlen folyam,
Mint egy biztos és elvont folyó-eszme...

És hova fut, amely eltér a kellő iránytól,
Hogy halljam, mily karszton dűl le?
A meglepetés mily hidegében hűl le?
Milyen komor ködöktől lepi felhő?

Nem tudom... Elvesztem őt... S visszatérnek
A jelen világ színei, fényei mind
Az én Valóságom távlatába megint
S a folyó megszakad, mintha a lélek...

(Döbrentei Kornél fordítása)