Gyurkovics Tibor

PUTIFÁRNÉ

Ó, Putifárné, sárgaréz
szemed ragyog. A sárga kéz
kinyúlik Józsefért, aki
szaladna a szabadba ki.
Itt fekszel, látod, meztelen
ezen a vörös fekhelyen
és göndör hajad bomlik a
függöny sötét rojtjaira.
Egy fátyol van a térdeden
keresztül vetve, csöndesen
folyik a könnyed, mint a vér
a szerelemért, Józsefért.
És ragyog kék hasad ezüstje
és szúr a melled, mint a tüske,
kinyúlsz, akár a húr, feszül
az ér is combjaid körül.

Ne nyúlj ki érte, fusson el
térdeivel, kezeivel,
szerelmes csontjaival a
sötétbe fusson egymaga.
A szeme hitvány, gyönge szem,
azért bámul szerelmesen,
a karja hitvány, gyönge kar,
meg nem ölel, be nem takar.
Hadd fusson el, az éjbe ki,
bájaid meg sem értheti,
hogy így nőttél, magányosan,
mint egy levél és súlyosan,
mint az arany, úgy tündökölsz
a vállaid nagy íve zöld,
az izmok lassú jeleit
szemei meg nem érthetik,
a csöndet hajad szála közt,
az öleden a sűrü szöszt,
a verítéket, gyöngyöket,
hogy mossák finom bőrödet,
a kezed kapcsait, a csukló
olajos, mély tengerbe hulló
kis hengerét, a szerelem
edényeit, nem érti, nem!

Hadd el, barátném. Te magad
vagy itt a szétnyílt ég alatt,
lásd szél mozdul és szél siet,
magad vagy, mint a mélyvizek,
melyek kihűlnek és üveg
módjára csöndben fekszenek.
A szolga jön és lát az úr,
ne maradj vigyázatlanul,
remeg a város és a nap,
takard el hűvös combodat.