Sziasztok!

(Rém)Történetem -szerencsére - nincs. A László kórházban, ahol a kisfiam manduláját kivették, nagyon rendesek voltak velünk, egy rossz szót nem kaptunk, pedig Máté egész éjjel sírt. Reggel együttérző mosollyal melegítették meg a tejét, még kakaót is akart adni a nővér. Kedvesek voltak, segítőkészek.
Csak remélni tudom, hogy ha szükség lesz rá, később is hasonló körülmények közé kerülünk. És abban is reménykedem, hogy nem mi vagyunk naívak, ha azt gondoljuk, hogy nem nekünk kell változnunk.
Soha nem voltam lenyelős fajta, 20 éves koromban anyukám csak hápogott, amikor hallotta, hogy hogy küldtem el melegebb éghajlatra a háziorvosunkat. Mióta gyerekeim vannak, mégjobban kinyitom a szám, ha szükséges. Nagyon kiszolgáltatottnak akkor éreztem magam, amikor Máté született és hazavittük. Minden olyan új és ismeretlen volt, kicsit depressziós is lettem és a körzeti gyerekorvosunk első látásra nem volt szimpatikus, nem bíztam benne. Pár hónap alatt ez az érzés erősödött, pedig semmi "komoly" hibát nem vétett, csak nem akkor jött, amikor megbeszéltük, egy órán keresztül rémtörténeteket mesélt, miközben szoptattam, olyan gyógyszert javasolt, amihez recept kell, de receptet nem adott, és kicsit lekezelő volt. Pedig fizettünk neki, ha házhoz jött. Meg is váltam tőle. Én fizetek, ha kell gyerekorvosnak, nővérnek, de akkor dolgozzon is meg érte. Persze, ez nem túl idilli kép, de ilyen világban élünk.

Andrea