Simon Lajos

REZIGNÁLT SOROK,TÜKÖR ELŐTT

Én úgy vagyok mostan, mint a legendás Rimbaud, a költőcsoda,
akiben hirtelen megállt a dal, mint másokban a szív.
Ne markoljátok szívemet a verssel, mert bicskát nyitok!
Sírok, ha kérdik: miért nem cseng-bong nevem alatt a pár sor?
Hiszen tudjátok mindannyian!
Múltam se rakom sorba, mint dobozban a gyufaszálat,
voltam, mi voltam, s volt, ami volt.
Ruhám kopott, bár egykor majmoltam a dendit,
bor helyett immár vizet kortyolok,
s emberkéz helyett kutyám szíját szorítom,
vele bandukolok, ugassa meg azt,
aki fehérnek képzel fehér hajam miatt.

ISTEN CSECSEMŐJE

Engem már Isten táplál, jó, meleg tejecskével,
mert elhullt a fogam kétszer, s újat már nem teremt,
s hogy mosolyogjon, csúszok, kúszok előtte,
ébredés után nevét kiáltozom.
Térde a lovam, még hiszek a Pegazusban,
simogatom vagy tépem fehér sörényét,
kezemre dádát ver, de mosolyog,
lehet, hogy voltam álnok, mégis kedvel,
és előbb-utóbb örökbe fogad,
mert örök Anyaföld,
te vagy az Istenem.

TINÓDY LANTOS SEBESTYÉNNÉ ÉNEKE
A MÁSODIK ÉVEZRED VÉGÉN

Már megint verset írsz, ó, jó uram!
Minek az mostan? Hírnevet se hoz,
de még mákszemnyi pénzmagot se perget.
Te csak elkószálsz vélük erre-arra,
és fennen dicsér néhány jóbarát,
amíg nekem már-már poros a kamrám,
s a végrehajtó ajtónkon zörög,
s annak jajszóra nem lehet szive!
S te akkor is körmölsz, mint régi pópák,
avagy manapság a fiskálisok,
vagy mint receptet ír a doktor úr,
vagy mint kérvényt az álnok álszegény,
s ámítod magad: majd egy jobb jövő!

Tudom, terhekhez gyenge már a vállad,
nyeles szerszámhoz vézna a karod,
s nem fől fogad urakhoz dörgölődni,
tán megvetnélek érte magam is...
De legalább ne pazarold a lámpát,
s ne tékozold a drága papirost.

Duzzogok hát! Epeszt a keserűség!
... De mintha futnék veszett pénz után,
dalaid olykor eldúdolgatom