/elégtételül../

Száib-I-Tábrízí

KESERGÉS, ÉLETEM VÉGE FELÉ

A virradat rózsás jázminvirágát nem lestem meg az ég alján soha,
napjaim emlői is elszáradtak, mert nem szívtam belőlük a tejet,
az ég ezerszer vetkezett előttem meztelenre,
de én mellényem felső gombját sem gomboltam ki egyszer.
Mint füge lógtam és rohadtam az élet fáján, ahelyett
hogy ágról ágra szálltam volna, mint a csalogány, ki lehetnék.
Melankóliám állt elém keresztbe
és így mindvégig a bizonytalanság útvesztőjén fészkeltem.
Az abszolút imafüzérébe sem bújtathattam nyugtalan nyakamat.
Nőtt-e kertemben valami?
Ha nőtt is, rózsaolajat nem pároltam belőle.
Penészes falra festett kép vagyok e nedves földi lakhelyen:
lehámlok s eltűnök.
Nem űztem József szépségét sem úgy, mint hajdan Putifár asszonya,
pedig azt kellett volna.
Borospoharam karimáját csorbára rágtam mindig,
de odáig már nem jutottam,
hogy alkalmi bűnbánatomban tulajdon ajkaimat rágjam.
Nagytakarítást sose kezdtem piszkos magamban, de még arra sem
gondoltam, hogy seprűt ragadjak.
Közönyöm mindig visszatartott, hogy más ember házába lessek,
holott ez használt volna.
Tudtam, hogy az alázat elnyeri a magas Ég pártfogását,
de nem jutott eszembe,
hogy az újhold sarlóját utánozva meggörbítsem szelíden
krónikus önteltségtől feszülő hátamat.
Tavaszom elmúlt, nem ültettem semmit,
most itt az ősz és mindhiába várom, hogy gyümölcsöt teremjek.
Vad gondolatok kergetődztek bennem nappal meg éjszaka,
míg itt maradtam asztalomnál,
s csodálkozom, hogy a csömör mosóteknője hullámzik előttem.
Nem növesztettem angyalszárnyakat,
sárrá puhult a testem,
egy életen át másokkal vitáztam;
most magammal veszekszem.