Paul Celan

ÖSSZEZÁRTÁK AJKUKAT

Összezárták ajkukat
a virágok az éjben,
a fenyő kopasz ágai
keresztbe nőttek,
megőszült a moha, megrendült a kő,
a gleccser fölött felébredt, kész
a végtelen repülésre a csóka:

íme, a vidék, hol megpihentek,
kiket beértünk:

nem nevezik meg az órát,
nem számlálják a pelyheket,
nem követik a tárolóba a vizeket.

A közel s távol derével bevonva,
hajadonfőtt, mogorván,
éjük oldalán,
haláluk oldalán
állnak a világban.

Leróják a tartozást, mitől kezdetük megéledt,
leróják egy szónak,
mely mint a nyár bitorolja a létet.

Egy szó - hisz tudod:
holttest.

Hadd mosdassuk meg,
hadd fésüljük meg,
hadd fordítsuk
a szemét az égre.