Visszatérve tehát az állítólagos hit állítólagos teremtő erejére. Említettem a placebót, ami tudomásom szerint, immár tudományos ténynek számít, tehát hazudok valamit a betegnek vagy akár hazudtatok valamit saját magával önmagának és egyértelműen megfigyelhető az állapota javulása. Ezt a módszert – ha jól tudom - önszuggesztiónak is nevezik, amit különféle meditációs technikákban pl. az Agykontrolban is ugyebár előszeretettel alkalmazzák. Fogékony, ellazult (alfa stb) állapotban, valami vágyott dolgot vizionálunk. Ha kövérek vagyunk elképzeljük magunkat soványként. Ez addig nem is hazugság, amíg a jövőre vonatkozik, tehát „sovány leszek!”, „szép leszek!”, de amikor ugyanezt átültetjük a jelenbe, akkor hazudunk (nem?), hiszen tudjuk, hogy hiába mondogatom, hogy „szép vagyok”, „szép vagyok”, ha tudom, hogy nem igaz. Vagy mégsem hiába? Állítólag van egy pszichés reflexrendszerünk, egy afféle „valóra váltó gépünk”, amit reaktív elmének is neveznek. Ő lenne a hit erejének titka? Ha valamit, mindegy hogy igaz vagy sem (tehát lehet neki hazudni!) sokat mondogatok vagy gondolok, akkor ez valahogy reagál. Pl sokat mondogatom életem során, hogy „á én hülye vagyok ehhez is, meg ahhoz is”, „mindent elfelejtek, szita a fejem” stb, lassan, de biztosan valóra is válik és valóban egyre maflább leszek. Ha ez így van, meglehet, hogy elég annyi hogy valamit szajkózok, már abból is keletkezhet valamiféle hit?

Mint írtam, egy fórumtársunk ajánlotta, hogy tegyek úgy mintha hinnék és hinni fogok. Eszerint elég volna, ha lemennék egy templomba és megjátszanám (hazudnám), mind kifelé, mind befelé a hitet és előbb-utóbb megjönne? Aranyviki szerint igen. Én pedig nem tudom, de tartok tőle, hogy nem volnék őszinte önmagamhoz…