Noshát brutálmaci kedves !
”minden csak hit kérdése...
hát, ez így kicsit sarkított.”
Persze hogy az. Sarkítunk, hogy kiugrasszuk a tapsifülest a bukszusból.
Ám a sarkítás gyakran lehet frappáns és lényegremutató, mégha egyszerűsít, álatalánosít és felületes is...
Nem?
”persze, mindenki magából indul ki. aki szerint semmi fix pont nincs, csak hit, az feltételezi ezt másokról is. de attól még ez nem biztos, hogy így van.”
Mi az hogy csak hit? Nem lehet, hogy a hit pont nem kevesebb hanem több? Nem lehet, hogy pont az a nagyszerű ha valódi hit van és az az igazi, a tökéletes fix pont (a többi hazugság)?
”azok az emberek, akik teljes bizonytalanságban vannak minden felől, kétségbevonják, hogy létezhet bizonyosság. ha
pl. én merészelek olyat állítani, hogy vannak nyilvánvaló dlogok, akkor rögtön lehurrognak.”
A nyilvánvalóság kérdése szerintem abszolúte szubjektív dolog. Elfogadható, hogy van valaki számára, az ő saját, belső, relatív és szubjektív világában nyilvánvaló dolog, ám mitől lenne az objektíve, a külvilág és mások számára is nyilvánvaló?
Azért mert egyes (és gyakran igen szűk) embercsoportok megegyeztek abban, hogy – mivel néhány szubjektív „igazságuk” hasonló (ismétlem, hasonló, tehát korántsem biztos, hogy tökéletesen ugyanaz, sőt minimális az esélye hogy az lenne) – deklarálnak „nyilvánvaló” dolgokat és ezt megpróbálják, mint igazságot interpretálni és a többiekre ráerőltetni, miért kellenne ezeket mindenkinek elfogadni? Fogadjam el csak úgy, mert amazok (szintén csak úgy!) kitalálták?
”viszont ha a saját megalapozatlan vakhitükre kerül sor, akkor rögtön kijelentik: "Én TUDOM, hogy van Isten!" :-)”
Aki teljes bizonytalanságban és ezt be is látja, az szerintem nem jelenti ki, hogy bármit is tudna, főleg nem a legmeg- és felfogahatatlanabb dolgot...
Viszont akinek vakhite van az vagy tényleg biztos valamiben (már ha létezik ilyen egyáltalán) vagy ügyesen és főleg erőszakosan palástolja bizonytalanságát. És itt szerintem újból fel is merül az indítókérdésem, hogy honnan tudhatnánk, hogy aki tényleg azt gondolja magáról, hogy valóban biztos valamiben, nem lehet, hogy csak oly mélyre fojtott magában egy korrupt, önámító alapgondolatot, hogy már nem is emlékszik rá. Pl. a nagypapa aki ezerszer elmesélte már élményeit a fogságban, ám az első és az ezredik szinte teljesen különbözik egymástól, mégis szent meggyőződése, hiszi, hogy az márpedig pontosan úgy történt, ahogy ő legutoljára mondta…
”csak elmondtam, hogy attól még, hogy ti kétségbevonjátok a bizonyosságot, még létezhet.”
Létezhet persze! Ez a bizonytalanság egyik „legbiztonságosabb” jellemzője, hogy semmit nem zár ki, így természetesen bármi létezhet, semmi sem kizárható. Hogyne lehetne bizonyosság, csak éppen mindaddig fenntartom a jogot magamnak, hogy megkérdőjelezzem, amíg be nem bizonyosodik... ;)
„mit kell a valóságon bizonyítani? a valóság attól valóság, hogy nyilvánvaló. hogy akkor is létezik, ha (sikertelenül) ki próbálod zárni a tudatodból.
A bizonytalan semmit sem kíván, sem próbál meg kizárni, egyszerűen csak őszinte és korrekt szeretne lenni önmagához. És amikor valamiről (tehát lényegében mindenről) azt látja, hogy így-vagy úgy, de megkérdőjelezhető és bizonytalan (nemrégiben egy fizikus megerősített ebben!!!), akkor nem akarja azt hazudni önmagának, hogy az mégis biztos és igaz.
