Ó mennyi csönd van némely alkonyatban,

Mennyi derű és mennyi nyugalom,

A felhők úgy pihennek a magasban,

Mint a bárányok a domboldalon.




Szelíd békesség árad a világra,

Meghalt a harc, a lárma, a panasz,

Kinyílik a búcsú halvány virága,

A nap végső csókjából fakad az.




Az ember nézi az alkonyt, szivében

Szeretne ő is békét és derűt,

És várja, hogy az éj jöjjön sötéten,

Mint gyásza, melyben oly rég elmerült.




E nagy, mély csönd szent közönyében érzi,

Mily idegen már tőle a világ

És a halálra gondol, mely kitépi

Lelkéből vérző gondjai nyilát.


Juhász Gyula