Szabédi László

CSILLOGJ,MARGITKA

Miért kívánsz fordított vallomást?
Miért vallatsz, hogy szerettem-e mást
rajtad kívül, és mennyire szerettem,
míg kezed, birtokul, kezembe vettem?
Ne vallass, ne gondoltass
a régi szeretőkre;
ami nincs, nem is volt az,
megsemmisült örökre.

Igen, szerettem. Mint orvosi kés
boncol az objektív emlékezés,
s felfejti a már halott idegszálat,
mely egykor vonaglott, mint sebzett állat.
A szívem meg se dobban,
a régi tűz nem éget.
Szerettem egy nőt. Jobban
szerettem, mint ma téged.

Jobban szerettem, de értsd meg : nem őt!
Benne szerettem minden ifjú nőt,
mert véget ért a vaksötét gyerekkor. . .
Jobban szerettem magamat is akkor.
Ragyogott a halál is,
akik öleltek, öltek,
a dolog irreális
fényben tündököltek.

Fényekben tündökölt a vad titok,
hő szemem nem látott : világított.
Fénye kihunyt már, a világ sötétebb, -
de a sötétben fényleni lát téged!
Csillogj, Margitka, tennen
fényeddel csillogj fennen,
fényeddel segíts engem
az igaz úton mennem.

A bűvész istent, aki semmiből
eget és földet és embert bűvöl,
detronizálja már az érett férfi,
ki a világot nem teremti : érti.
Világolj hát, világom,
világolj életemben,
fényednél a világon
a rendet megteremtem.