Lászlóffy Aladár:
Esti ima

Az esteledés elsimul tán,
nagyobb válságok véget értek:
Rómába ágyúzna a szultán,
monoxid feszülne a vérnek,

Seherezádék tündökölnek,
Schweitzer olt fehér orgonákat,
mohikán üzent a görögnek,
hogy minden kezdőképet ráhagy,

üstdobok biztatják a tankot,
Beethoven szállt be, hogy segítsen,
Bizáncban tépik a harangot,
hogy kézen fogjon már az Isten,

ahogy a méhész szokta ősszel,
Tolsztoj benéz az oroszokba…
Igazán. Tényleg. Mikor jössz el?
Nem megyünk egymással itt sokra.

Egy-két halált még elviselne,
a lábad elé visszaülne
az elme gőgös önszerelme,
de minden visszahull a fűbe,

és folyton este lesz a fűben,
hol oszloprendek, dómok, népek
egyre épebben, gyönyörűbben
összetöretnek s visszalépnek,

mert folyton este lesz olyankor,
mert folyton este lesz azonnal.
Mikor virrad reánk olyan kor,
mely meglep végre vigaszommal?