SZOMSZÉDOM, ISTEN...
(A Zsolozsmáskönyvből: 1, 6)

Szomszédom, Isten, hosszú éjjelen
kopogva hangosan azért zavarlak,
mert lélegzeni is csak ritkán hallak
s tudom, magad vagy odabenn;
és senki sincs veled, ha bármi kell,
hogy csak egy korttyal oltsa szomjúságod.
Fülelek egyre. Csak egy jelt! Itt várok
egész közel.

Egy vékony fal van köztünk, semmi más.
Talán egyszer, váratlanul
feltör szádból vagy számból egy hívás,
s a fal lehull,
de nem kíséri zaj.

Képmásaidból épült fel e fal.

És mint nevek, takarnak el e képek.
S ha bennem egyszer az a fény kigyúl,
mely téged mutat, míg lelkembe hull,
csak csillogása lesz sok keretének.

S a hirtelen megbénuló érzékek,
árván maradnak s otthontalanul.

Rainer Maria Rilke