Státusmentés

NSZ • 2003. július 21. • Szerző: Kis Tibor

Leszámítva a retorikai túlzásokat, Kovács Lászlónak végeredményben igaza van: hétvégi bukaresti és pozsonyi tárgyalásaiból alighanem tényleg nagyjából a maximumot sikerült kihoznia. Más kérdés, hogy ez a maximum azért messze van attól, hogy dicsekedni lehessen vele. Csak hát ideje persze azt is belátni, hogy a helyzet ilyen dicsekvésre eleve nem kínált az égvilágon semmi okot. Hiszen a pakliban nyerő lapunk egyáltalán nem volt.

Adva van ugyanis egy elhibázott magyar jogszabály (leánykori nevén: státustörvény), ami a megszületése óta Európa és a szomszédos országok gyanakvásának fókuszában állt – következésképpen kisebbségi szempontból sok hozadék már régen nem volt remélhető tőle. Végtére már az is tényleg eredménynek mondható, hogy Kovács mostani tárgyalásai nyomán komoly esély nyílik rá, hogy minden érintett államban előbb-utóbb hozzájuthatnak majd az ott élő magyarok az anyaország által nekik szánt kedvezményekhez. Valószínűleg még Szlovákiában is; legfeljebb majd némi nyögvenyelős és faramuci megoldással, aminek eredményeként Dzurinda megőrizetheti arcát.

Most pedig, hogy ilyen szépen elrendeződni látszanak a dolgok, ideje végre feltenni a kérdést: megérte-e egyáltalán ez a törvény a sorozatos megaláztatást, amit a magyar külpolitikának az elmúlt két évben el kellett viselnie különféle nemzetközi fórumokon és bizonyos szomszédok részéről? És azt a fáradságot, amit a Medgyessy-kormány beleölt abba, hogy Orbán Viktor ötletébe életet leheljen: alkalmazható, nemzetközileg is vállalható jogszabállyá változtassa át a Fidesz egyik centrális kampányelemét?

Afelől nincs vita, hogy a határon túli magyarság támogatása, a kisebbségi magyar kultúra ápolása alapvető feladata a mindenkori anyaországi kormánynak. Vita legfeljebb ennek leghatékonyabb módját illetően lehet a pártok között. Mára kétség sem férhet azonban ahhoz, hogy az a néhány milliárd, amit a magyar költségvetés évente kisebbségi támogatásra elkülönít, a státustörvénynél egyszerűbb és átláthatóbb technikákkal, kevesebb hókuszpókuszszal és nemzetközi fejcsóválás nélkül is célba érhetett volna. Hogy mindez mégis így alakult, ahhoz kellett egy anakronisztikus kisebbségi kategóriákban gondolkodó Fidesz és egy olyan helyzetbe beszorított MSZP, amely némiképp talán puszta gyávaságból, túlnyomórészt viszont kétségkívül reálpolitikai választási megfontolásokból lecsatlakozott egy kétes vállalkozáshoz. Ha úgy vesszük tehát: az MSZP feltétlenül társtettes egy elhibázottnak bizonyult ügyben. Igaz, ezért láthatóan lelkiismeret-furdalás gyötörte a pártot. Kormányra kerülése óta az MSZP igyekezett helyrehozni a botlást, miközben a Fidesz leragadt az eredeti státustörvénynél. Minden jel arra utal viszont, hogy a jogszabály módosítása elkerülhetetlen volt – mostantól pedig vélhetően már nem növekszik tovább az időközben tetemesre duzzadt státusfiaskó. Valljuk be: az EU és az EBESZ színfalak mögötti ténykedése nélkül a baj napjainkban sokkal nagyobb lehetne a mi szempontunkból.

Mindezt figyelembe véve, Orbán Viktor, ha igazán európai formátumú politikus volna, most egyetlen adekvát dolgot tehetne: megköszöni utódjának, amiért egy teljes éven át olyan lelkiismeretesen elbíbelődött az előző Országgyűlés által elrontott státustörvény megmentésével. A köszöneten kívül persze még két dolgot ildomos volna nyíltan elismernie a Fidesz elnökének. Az egyik: nem vált be az az elképzelése, hogy a mai Magyarország erőből is el tud fogadtatni olyasmit a szomszédokkal, amitől azok ódzkodnak. A másik: megalapozatlannak nyilvánítja azt az ötletét, hogy kisebbségi ügyekben büntetlenül szembe lehet menni az európai trenddel.

A bukaresti és a pozsonyi megállapodásokat lesajnáló és a tényeket kiforgató fideszes reagálásból ítélve azonban egy ilyen lépésre az égvilágon semmi esély nincs. Kár. Merthogy a státustörvény mostani fideszes kezelése végső soron a politikai realitásérzék hiányára, rossz helyzetértékelésre vall. Ezt mutatja egyébként a Fidesz-elnöknek az a legutóbbi tanácsa is, hogy a határon túli magyarok mint a szemük fényét őrizzék a magyarigazolványt, merthogy nemsokára ez lesz a Kárpát-medence „legértékesebb okmánya”. Minthogy ilyen vízióra az uniós bővítés közben járó Európa nyilvánvalóan semmilyen alapot nem ad, Orbán megjegyzéséből legjobb esetben is csak az a következtetés vonható le, hogy a fideszes politikus a kisebbségi magyarokat rövidlátónak nézi.