Két nagy gerinc között leltem. Már el is feledkeztem róla, olyan régi - de most végigfuttatom rajta az ujjaimat.
)(:)(:()(

"Végül elértük a tavat, de szinte semmit nem láttam belôle, mivel addigra már csak az aranyló fényeket voltam képes érzékelni. Azon az éjszakán, mint késôbb megtudtam, a vezetô azt mondta a csoportnak: "Fel kell készülnünk arra az eshetôségre, hogy ma éjjel meghal." Rám gondolt.
Ezután leküldtek egy szamár hátára szíjazott kosárban egy serpa vezetésével, egy társam és néhány oxigénpalack társaságában. Öntudatomat szinte percenként vesztettem el és nyertem vissza. Arra kértem a kísérômet, hogy beszéljen hozzám, mert úgy érzem, különben meghalok. A srác egyetemista volt, tapasztalt hegymászó és nagyon szégyenlôs - az egész úton nem szólt egy szót sem, de most három napig egyfolytában beszélt: "Nézd ott azokat a cserjéket! Odanézz, megfagyott jakszar! Nézd, milyen gyönyörűek a csillagok!" Olyan volt ez a hang, mint egy hosszú, vékony vonal. Mint egy kötél, amibe belekapaszkodhatok. Azért mesélem ezt el nektek, mert talán tudjátok, milyen megmenekülni egy másik ember hangjának a segítségével. Ez történt velem, és úgy gondoltam, ezt el kell mondanom nektek."