igeen Creative Commons License 2003.07.01 0 0 287
Kahli Gibran

"Mikor ébren-álmodásotokban csendben befelé figyeltek, gondolataitok hópehelyként táncolnak, és fehér némaságba öltöztetik ürességetek hangjait. És mi egyebek lennének ébren-álmaitok, mint szívetek égi fáján rügyező és virágzó felhők? És a gondolatok tán nem szirmok serege, 'mit szívetek szele hord széjjel dombokon s mezőkön?
És ahogy a békét várjátok, 'míg a bennetek lévő forma nélküli alakot ölt, úgy gyülekeznek és oszlanak szét újfent majd a felhők is, amíg a Legszentebb Ujjak a szürke vágyakat kis kristály-napokká, holdakká és csillagokká gyúrják."

Akkor Sarkis, a félig kételkedő szólt:

"De amikor eljön a tavasz, álmaink és gondolataink hava elolvad majd, s megszűnik létezni."

Ő azt válaszolta, mondván:
"Ha eljön a tavasz, hogy fellelje ligetekben és szőlőlugasokban szunnyadó kedvesét, bizton elolvad a hó, és patakként rohan felkeresni a völgyi folyót, hogy mirtusz és babérfák pohárnoka legyen.
Épp így olvad el majdan szívetek hava is, és titkotok az élet folyójába ömlik. A folyó magához öleli és átadja majd titkotok' a határtalan tengernek.
Minden felolvad, átváltozik és dallá lesz, ha eljön a tavasz. Még a csillagok, ezek a széles mezőkre lassan hulló, hatalmas hópelyhek is beleolvadnak az áramló énekbe. És amikor az isteni arc napja a távoli horizonton felkél, mely rideg szimmetria ne válna szívesen folyékony dallammá? És közületek vajon ki habozna, hogysem mirtusz és babérfák pohárnoka legyen?
Csak tegnap még, hogy kint jártatok a messzi tengeren, távol a partoktól s távol magatoktól is. Aztán hátára kapott a szél - az élet lélegzete - fényből szőtt fátyollal arcán, keze megragadott és formát adott, hogy emelt fővel nézhessetek a magasba. De a tenger utánatok jött és még mindig bennetek zengi énekét. És bár elfelejtettétek, honnan jöttetek, a tenger makacs anya és örökké hívni fog.
Vándorútjaitokon a hegyekben, vagy sivatagokon át is mindig emlékezni fogtok szívének hűvös mélységére. Mégha gyakran nem is tudjátok, mi után vágytok; mély és határtalan békéje az. Hogy' is lehetne másként?
Amikor a dombok ligeteiben és a szőlőskertjeiben az eső a leveleken táncol és hull a hó - mint áldás és szövetség - amikor nyájaitokat a völgyi folyóhoz vezetitek, amikor földjeiteken, 'miket a patakok ezüstös szálakkal hálóznak be, kertjeitekben, ahol a reggeli harmat tükrözi vissza az eget, és amikor a legelőiteken az esti köd féli elfátyolozza ösvényeteket, - mindenhol a tenger van veletek, örökségetek tanújaként, szereteteket követelve.
A bennetek lévő hópehely törekszik a tenger felé."




Előzmény: cheshirecat (286)