Átváltozás - tisztelgés egy hajléktalan iránt.

A "Zene Ünnepe" pereg a Tabánban. Lajkó Félix előtt egy autentikus cigánybanda játszik kellemes vérbő ritmusokat, dallamokat. A közönség szépen gyülekezik. A színpad előtt balról egy festői külsejű alak tűnik fel a mulató ember jellegzetes tartásában tánclépésben vonul a pódium előtti térségre. Olajos barna tar koponyáján, és a zenére forgatott bunkósvégű görbe botja csillogó csecsebecséin aranyló íveket rajzol ki a lemenő nap utolsó néhány sugara. Mellén a hajléktalan újságárusok kitűzője, felsőtestén egy hihetetlenül tarka póló, talán Krisztus mennybemeneteléről és több más bibliai jelenetről mesél naivista képekben. A táncoló ember eleinte tétovábban majd egyre tüzesebben ropja, lépi ki egyre hibátlanabbul a nehéz, méltóságos táncokat, arca átszellemül, szeme lecsukódik, a boldogság egész lényét átjárja, lába, mint a géppuska topog, szökken, kipontoz. Percek óta figyelem, nem hiszek a szememnek, látom, hogy legbelső lényében él ez a ritmus, belülről hallja a muzsikát, autentikusabb, mint egy képzett táncos.
A hivatásos fotósokra pillantok, de egy sem "dolgozik", ők már Lajkó grimaszait várják, arra készülnek lélekben, egy mulatozó hajléktalan elefántcsonttornyukba nem érhet fel. Nincs nálam gép, nem készültem, csak zenehallgatásra...
A Táncos fáradhatatlan, önbizalma erősődésével mind jobban felpörög, majd valahonnan még viszonylag csinos nőt is kerít páros táncához.
A cigánybanda végez, újráz néhányat, majd érezve, hogy sikerüket részben a Krisztuspólósnak köszönhetik, szépen meg is köszönik a műsor hangulatának emelését a "Táncosnak" - mindannyian hálás tapsot kapnak a közönségtől, emberünk szabályszerűen meghajlik a tömeg felé, majd görbe botjára támaszkodva bal lábát mereven maga után húzva kisántikál a színpad elől.
A közönség egy része felhördül: de hisz' ez az ember nyomorék!