2003-06-26- Magyar Hírlap
Többségi érzés
Sosem tudtam igazán megérteni, mi okozza a magyar kedvezménytörvény évek óta tartó kálváriáját. Elfogadom, sok hiba történt előkészítése, megalkotása és elfogadtatása során, ám abban nem hiszek, hogy ezek lennének a meghatározó okok.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a magyar kedvezménytörvény kitartó elutasítása a szomszédos országok részéről inkább aktuális belpolitikai célokkal függ össze vagy/és egy titokzatos jelenséggel, a "többségi érzéssel”. Hogy az meg milyen? Olyan, mint a kisebbségi érzés, csak ezt a többség érzi.
Vajon egy kormány miért ellenzi, ha országa lakosai közül valakiket mások (akárkik) támogatni akarnak? Nem üldözni, támogatni. Méghozzá azokat, akik kisebbségi helyzetben élnek, s mindenki jól tudja – az adott kormányok is –, hogy más nyelvi, kulturális közegben élve ők nehezebben tudják megőrizni identitásukat. Márpedig ahhoz joguk van az adott államok törvényei és az Európai Unió szerint is. Az EU nagy gazdasági, politikai céljai mellett legfontosabb emberi jogi célja az, hogy ebben a nagy egységben minden náció és minden ember megőrizhesse identitását, nyelvét, kultúráját. Erről szól a jövő Európája, s ebben nincs lényeges különbség föderalista és az unionista koncepciók között sem. Ami tehát ezt a célt segíti, az nem lehet EU-ellenes. A magyar kedvezménytörvény – miként más országok hasonló jogszabályai is – ezt segíti.
A diszkrimináció általános tilalmával szokás érvelni, mondván: nemzetiségi alapon nem lehet senkit megkülönböztetni. Ez igaz, ám a jogalkotó célja ezzel a passzussal nyilvánvalóan a kisebbségek védelme volt. Hogy a többség ne hozhasson olyan törvényt, amely sújtja a nemzetiségeket. Egy országban ugyanis nem a kisebbség szokott törvényt hozni a többség hátrányára, hanem fordítva.
Ebből az elvből levezetni a pozitív diszkrimináció tilalmát – számomra legalábbis – abszurditás. Aki nehéz helyzetben van, nem segíthetem, mert sértem azt, aki jobb helyzetben van? Ne adj a koldusnak, mert ezzel sérted a bankár emberi jogait? Nevetséges.
Az Orbán- és a Medgyessy-kormány egyaránt küszködött a szomszédok elutasító magatartásával, a fő különbség az volt, hogy az Orbán-kormány azt mondta, megcsináljuk a szomszédok ellenére is, a Medgyessy-kormány azt, hogy mindenáron meg kell egyezni a szomszédokkal. Ha viszont velük nem lehet megegyezni – ezt eléggé bizonyítja Dzurinda és Nastase összes és legutóbbi reagálása is –, akkor mindkét stratégia bukásra van ítélve. Az egyiket követve meg lehet hozni a törvényt, de nem lehet bevezetni; a másikat követve be lehetne vezetni, de nem lehet meghozni (vagy ha igen, még jobban ki kell üresíteni).
Most egy minden szempontra és érdekeltre figyelő változat született, ám a jelek szerint egyes szomszédainknak ez sem tetszik, s az Európa Tanács – nem hivatalos – elmarasztalását is el kell könyvelnünk.
Ha tényleg szuverenitásukat féltik szomszédaink a segítő szándéktól – mondván, egy magyar törvény hatálya nem terjedhet át az ő felségterületükre –, vállalják ők nemzetközi egyezményben a támogatás elosztását. Állítsanak föl saját kormányszervet, parlamenti különbizottságot, vagy bízzák az elosztást kisebbségi szervezetekre… végül is saját állampolgáraikról van szó. Magyarország csak a pénzt adja. Ez csak nem beavatkozás?
Ha ebben sem partnerek, kérdezzük meg: miért nem? Talán nem akarják, hogy állampolgáraik egy része jobb körülmények közt tanulhasson, identitása erősödjön?
Ha tényleg ezt nem akarják, akkor – a Nyugat előtt oly büszkén hangoztatott – nemzetiségi politikájuk merő képmutatás. (Hogy a törvény körüli hazai hercehurcában mennyi a képmutatás itt és ott, azt most ne firtassuk. Sok.)
Mélyen egyetértek mindazonáltal azzal a mindennél fontosabb külpolitikai alapelvvel, hogy jóban muszáj lennünk szomszédainkkal.
De azért engedtessék meg nekem, hogy én most ne legyek jóban se Nastaséval, se Dzurindával.
Szále László rovatvezető