:DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
Köszi szépen a bátorítást! Egyébként a macskás tapasztalataim is walami hasonlót mutatnak: a kezdeti hisztéria hamar elmúlik, amint a családtagok rájönnek, hogy az állat, az egy szerethető és szerető walaki. A Nagyim is dühös volt, amikor egy macsival ajándékozták meg, aztán két hónapon belül úgy elkényeztette, hogy öröm volt nézni. A Mamám ugyanígy járt: amikor felszedtem Nudlit, eléggé koszhadt állapotban, a lépcsőházból, még visított. Most már Nudli tartja őt. :))))))))))))))))))))
Ti sem jártok henteshez nagyon? Mi sem, Kedvesem olyan aranyos, hogy a kedvemért itthon mindig vega kaját eszik...bár ha majd rászánom magamat, hogy időnként előregyártott táp helyett gyártsak kutyakaját tudományosilag takarmányozási szempontok szerint (hű, ezt megfogalmaztam), akkor nem tartom kizártnak, hogy a Kedvesem is kérni fog belőle...
Igen, a kutyákokban lehet szeretni, hogy nem kérdeznek kínosakat. Én azért (is) szerettem meg őket, mert feltétel nélkül képesek elfogadni olyannak, amilyenek, meg azért, mert parafenomének. Mégsem élnek ezzel vissza.
Jáh, szerintem még nem meséltem, miért vagyok pont a malamutokkal olyan nagyon elfogult. Tudod, hermetikusan légmentes környezetben nőttem fel, az állatoktól kissé húzódoztam. Aztán egyszer megismerkedtem egy malamuttal, és a mai napig nem értem, hogyan csinálta ezt: nagy darab és inkább farkasra emlékeztető szörny, és én nemhogy frászt kapnék tőle, hanem megengedem, hogy összenyalja a kezemet, ráadásként megvakargatom jól...hihetetlen.
A számítógép alatti lábzsibbasztáson jót nevettem! Csúcs. :))))))