Hát szomorú, de ebből is magamra ismertem, hamarabb érezte, hogy baj van, mint én. Féltékenykedett a másikra, és én azt mondtam hülyeség, mert tényleg úgy gondoltam. Aztán egy idő után már nem voltam annyira biztos benne, hogy nincs rá egy pici oka...
Mi is szoktunk azért találkozni és telefonon beszélni néha, de ultimátumot kaptam: addig áll szóba velem, míg a másikkal nem fordul a dolog komolyabbra. Mert az még nem annyira komoly, de attól félek csak idő kérdése. Bár nagy visszatartó erő az ultimátum, mert én nem haragszok rá, és nem szeretném elveszteni MINT BARÁTOT, csakhát nem vagyok szerelmes belé.
A durva, hogy kb 1-2 héttel a szakításunk után megbeszéltük a problémáinkat, és ha azután visszamegyek akkor tuti jobb lett volna a kapcsolatunk, mint előtte. De erre azt mondtam, ha már szakítottunk várjuk ki, hogy mi lesz később, még az sem kizárt, hogy valamikor lesz újra valami (de hülyén fejeztem ki). A kivárásnál az ő érdekeit is néztem, mert nem szeretném azt tenni, hogy visszamegyek hozzá, hogy próbáljuk meg, aztán 2 hét múlva újra otthagyni. Ha biztos leszek magamban, hogy akarom csak akkor megyek vissza, elég szar neki nem kéne mégegyet belerúgni. Csak annyi a rizikó, hogy esetleg mire vissza akarnék menni, addigra már nem kellek, de én voltam a mocsok, ennyi rizikót vállalnom kell.
Azt viszont nem tudom megmagyarázni, hogy miért mondtam neki, hogy ááá semmi baj, csak nincs jó kedvem, majd megváltozik... talán bíztam benne, hogy tényleg megváltozik, azt pedig nem tudtam megmondani, hogy mi a baj a kapcsolatunkkal, csak éreztem, hogy nem az igazi. Tulajdonképpen jó volt vele, csak szemétségnek tartottam, hogy vele vagyok, ahelyett, hogy hagynám hogy keressen olyat, aki szerelmes bele, mert 26 évesen már lassan ideje lenne megismerni a leendő férjét.
Na ezt elég részletesen kielemeztem... jajj jó ötlet volt ezt így leírni???