Még nagyon friss az elválás.... Két és fél évet együtt éltünk, éjjel-nappal együtt voltunk. Egy helyen dolgozunk. Ő mondta ki a végét. Azt mondta, beleszeretett másba. Azt is mondta, hogy engem is szeret, csak másképp. Mint a testvérét. Miközben én még mindig szeretem.
Nagyon fáj. Azóta is minden nap találkozunk a munkahelyen. Nem tudok nem haragudni rá, miközben teljesen elveszteni sem szeretném. Újrakezdeni - ha egyszer úgy döntene, hogy hülyeséget csinált és megpróbálna visszajönni hozzám - már nem tudnám. Egyenlőre még nem tudok vele anélkül beszélni, hogy ne érezze: gyűlölöm azt a másik lányt. Tudom, hogy nem hozzá való, tudom, hogy egyszer annak a kapcsolatnak is vége lesz. És azt akarom, hogy szenvedjen ő is. Hogy átélje azt a fájdalmat, amit nekem okozott. De közben még mindig szeretem valahol, és nem tudom hogyan fogom őt elfelejteni. És nem akarom azt se, hogy szenvedjen. Miközben persze szeretném szenvedni látni. Hol szeretem, hol gyűlölöm. De nem akarom gyűlölni. Nem akarom szeretni se.
Nem tudok rá annyira haragudni, mint a lányra, miközben tisztában vagyok vele, hogy mindketten bűnösök a dologban. És az egészben az a legfájóbb, hogy azokat a dolgokat, amiket ő a kapcsolatunkban problémának érzett, nem beszélte meg velem. Hanem inkább azzal a lánnyal beszélgetett rólunk. És tulajdonképpen még most sem tudom, talán soha nem is fogom megtudni, hogy mitől érezte úgy, hogy megfullad ebben a kapcsolatban. Igyekszem vele megtartani valamiféle barátságot. De nem tudok bízni benne. Nem bízom abban, hogy a lány ezt hagyni fogja.

És azt sem tudom, hogy hogy fogom ezt az egész fájdalmat túlélni. Persze, túl fogom élni, hisz annyi mindent túlél az ember. Csak nem tudom, mikor múlik már a fájdalom...
Azt hiszem egyenlőre ennyi.