igeen Creative Commons License 2003.06.17 0 0 77
Mécs László: Az ember és az árnyéka

Egy fényességes hajnalon a földből nőtt egy ember.
Valaki beoltotta őt két fény-imádó szemmel.
Meglátta a kelő Napot és ment feléje folyvást,
valami vágy vonszolta, mint tenger felé a forrást.
Az élet jött-ment, színesült, pergett a film körülte,
szemébe hullt a múlt, jelen: öklével kitörülte.
Nem döbbentette semmi meg, a cél-érzése tiszta.
Csak ment, csak ment a Nap felé. Nem nézett volna vissza.
A Nap meg megtréfálta őt: az égzenitre pattant,
akkor sejtett meg egy gyanút, rejtélyt, megoldhatatlant.
Most merre menjen ? Fölfelé ? Ha szárnya volna, bordó !
Itt pusztuljon mint egy-nyaras, szegény kis napraforgó ?
A Nap megindult lefelé. Az ember ment utána.
A Nap vért hullatott, bukott. Tán eltörött a szárnya ?
Ha mostan végleg eltűnik : mi jő ? miféle végzet ?
Az ember ősz lett hirtelen, megrémült, hátra nézett.
Most látta meg kitárt-karú árnyékát szívbe-fájón,
amint keresztként feketült s elnyúlt a messzi tájon.
Vállára vette szomorún a mérföldes keresztet.
A Nap lehullt, a föld kihűlt és alkonyodni kezdett.
Az éj sűrű volt, mint a sár, az ember lába gyúrta,
nem tudta azt se, merre jár s rálépett a tejútra.
Vállán vonszolta a sötét, a mérföldes keresztet,
hogy odaért, a nagy kereszt ragyogni, égni kezdett.
Lépdelt csillagtól csillagig, tán ezer évig is ment,
beoltott fény-szomjas szeme kereste Őt, az Istent