Paul Celan

TŰZ ÉS VÍZ

Vetettelek hát a toronyba, s szóval szóltam a tiszafákhoz,
láng lobbant, ruhát szabott rád, menyasszonyi ruhádat:

világos az éj,
világos az éj, mely szívet koholt nekünk,
világos az éj!

Messze világit a tengeren,
felveri a szoros holdjait, tajtékzó asztalokra dobja,
lemossa róluk az időt:
halott ezüst, éledj meg, légy mint a kagyló: tál és csésze!

Órairánt és óraellen sodródik az asztal,
a poharak széllel töltekeznek,
görget a tenger étket:
kósza szemet, viharzó fület,
halat és kígyót -

Éjnek és éjből sodródik az asztal,
s fölöttem áradnak a népek lobogói,
s mellettem a koporsókban partnak eveznek az emberek,
és alattam égzik és csillagzik, mint otthon Johanni felé.

És átnézek hozzád,
tűznapsugarazta:
Gondolj az időre, mikor az éj velünk kapaszkodott a hegyre,
gondolj az időre,
gondold: az voltam, ami most:
börtönök s tornyok mestere,
tiszafán-fuvalló, tengeren-dőzsölő,
lángod-belealszik szó.