Nem harizok, kellemes világmegmentést! :))) (Én mára szabadságot vettem ki.) A hozzászólás megvár.

Ezekkel az úgynevezett túlhajtott elvonatkoztatásokkal azonban igen gyakran van szerencsénk/szerencsétlenségünk találkozni. Van, aki azt mondaná: ezek a hiperabsztrahációk életünk meghatározó élményei.

Az álmokról beszélek. Egy példával óhajtom érzékletessé tenni mondandómat (és a példák néha nevetségesek, mégha gondolatkísérletnek hazudjuk is azokat).

Nekem semmiféle érzelmi, ismeretségi vagy esztétikai viszonyulásom sincsen Keres Emilhez, a színészhez, a rendezőhöz. Úgyszólván, semmit sem tudok róla.

Mégis éjjel vele álmodtam.

Ez, így ebben a megfogalmazásban, egy túlhajtott elvonatkoztatás. Ám milyen bizonyítékot tudok szolgáltatni arról, hogy tényleg ezt álmodtam? Mi az oka ennek az álomnak? Vagy: nem csak azt hiszem, hogy ezt álmodtam, miközben nem erről szólt az álmom, hanem csak egy nem reprodukálható álom rezonanciája az, amit álomnak nevezek?

Ha nem lennének álmok, kőkeményen hinnék a rögvalóság okozati viszonyaiban. Ha nem lennének álmok, szerény véleményem szerint, nem lenne irodalom, nem lenne vers. Nem lenne egy olyan világ - amely nem alternatíva, mert minden cselekvésemet, gondolatomat összebogozza, és így nem egyertélmű vagy egyirányú -, amiért élni jó. Vagy: amiért belehalunk a rettegésbe, mert egyedül vagyunk, és ostobán álmodjuk azt, amit valóságnak mondunk.