ime a cikk amely megjelent anno az egyik orszagos macskas lapban:

„MOSZAT története

Kiskoromban nagyszüleim házában mindig volt egy-két belevaló házimacsek. Őket nyúztuk testvéremmel a nap 24 órájában. Igazi strapabíró állatok voltak azok. Cipeltük őket rendületlenül, de volt, hogy dísztemetést rendeztünk nekik „Mennyből az angyal” kíséretében. Kibírták. Valójában innen ered macskamániám. Miután felköltöztem a fővárosba kevésbé volt közöm hozzájuk közvetlenül, de tudat alatt mindig nagyon vágytam egy hízelgő szőrkupacra. Sajnos úgy tűnt ez a vágyam még sokáig beteljesületlen marad.

Egészen ezév szeptember 30-ig várnom kellett rá. Szabadidőmben angolt tanítok. Tanítványaim buzgó macskarajongók és egyben tulajdonosok is. Alkalmanként büszkén mutogatták a fotókat kis kedvenceikről. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már egy kiscicáról alkudozunk, egy fekete kis perzsáról. Megegyeztünk, hogy következő alkalommal áthozzák „bemutatkozni”. Kezdtem beleélni magam a macskatulajdonos szerepébe és persze elújságoltam gyorsan a testvéremnek is, akinek már többéves múltja van egy állatvédő szervezettel. Elmondta, hogy - ismerve engem és a körülményeimet (hajszolt életritmus, aggodalmak az esetleges bútorrongálások miatt) - nem javasol számomra kiscicát. Tud viszont egyet, amelyik biztosan elnyeri tetszésemet. Elmondta, hogy egy félhosszú szőrű, cirmos perzsa macsekról van szó. Én ezt persze nem akartam elhinni, hisz ez a típus egyenesen álmaim netovábbja lett volna. Mindenem a cirmos cica, hisz régen a nagyiék házában is az volt a kedvenc, tehát volt összehasonlítási alap. Páromat sok érzelem nem fűzte a macskákhoz, tekintettel arra, hogy ahol felnőtt nem tekintették azokat „családtagnak”. Viszont kiderült, hogy ha már macska, akkor ő hosszú szőrűt szeretne. Úgy éreztem sok múlik azon, hogy milyen lesz az első benyomása a leendő macskánkról. Nagyon izgultam, hogy jól sikerüljön a bemutatkozás. Abban maradtunk, hogy először csak megnézzük és nem kötelező elhozni. Ilyen előzmények után vágtunk neki a nagy örökbefogadásnak. Még aznap este elmentünk a menhelyre megnézni. Ami ott fogadott minket, minden elvárásunkat fölülmúlta...

A házban rengeteg kedves macskusz várt, de a „miénket” egyelőre nem sikerült előteremteni. Beszélgettünk kicsit, közben persze agyonsimiztük a többi, gazdira váró cirmit. Mind nagyon aranyos volt és úgy éreztem, hogy sündörgésük közben egyre csak azt „mondják” a szemükkel: „Engem vigyetek haza!”. Nagyon megrázó volt, és szívem szerint bármelyiket bevállaltam volna. Aztán egyszercsak - a házigazda többszöri unszolására - előkullogott egy hatalmas nagy macs. Lomhán, kiábrándult pofival, szinte életuntan vánszorgott oda hozzánk. Megállt a lábamnál és nagyon szomorúan nézett föl rám. Hosszú szőre teljesen össze volt csomósodva és forgács darabok ragadtak bele. Így mutatkozott Ő be nekünk. Talán mondanom sem kell, hogy ott abban a pillanatban a szívembe zártam és azóta is velünk van.

A kezdeti időszak nem volt zökkenőmentes. Sok törődést igényelt. Mint azt leírtam, a bundája igen rossz állapotban volt. Ezért hamar elvittük egy kozmetikushoz, hogy hozza szépen rendbe. Sajnos elég keserves 1 órat töltöttünk ott, de nem láttam más megoldását a helyzetnek. Én nem tudtam volna kifésülni azt a rengeteg csomót. Kezdetben ráadásul elég beteges is volt. Még ki sem gyógyult az egyik bajból, már jött a másik. De idővel mindent leküzdött a segítségünkkel. Lassacskán a bundája is kezdett visszanőni. Nevét kedves kis cakkos bundájáról kapta: MOSZAT. Emellett természetesen különféle becenevekkel árasztjuk el kedvencünket.

Idővel megvettük az első játék egeret neki - csak úgy kísérleti céllal. Mit mondjak ? Hamar elkopott :-) Aztán vettünk másikat, majd sorra vettük a különféle játékokat. Kiderült ugyanis, hogy nagyon játékos cicussal van dolgunk. Ma már lehet vele focizni, egykapuzni, és ha egymásnak dobjuk az egerét, akkor ő középen vetődve elkapja.

A póráz nem tartozik a kedvencei közé. A hámot elfogadja ugyan, de hogy vezessük is, azt már kicsit zokon veszi, bár nem olyan nagy tragédia. Ha nincs éppen szállítódoboz kéznél és visszük a dokihoz, akkor marad a póráz, mert ölben elég „súlyos” problémákat vet fel (súlya játékosságával egyenes arányba nő).

Hihetetlenül kedves teremtés. Nincs egy rossz indulatú mozzanata, és ami még nagyon tetszik, hogy nagyon „beszédes”, közlékeny úgy testbeszédileg, mint hangilag. És persze mindig abszolút ura a helyzetnek. A szomszéd „Piros” nevű nőstény cicusa is körültekintőbben merészkedik ki mostanában, ugyanis ha nem figyel hamar lefegyverzi a villámkezű Moszat. Természetesen mindezt hangos nyávogások közepette. Szóval minden jel arra mutat, hogy rendbe jött.

Nyáron viszont újabb kihívás előtt áll/állunk. Hosszabb időre külföldre készülünk és szeretnénk magunkkal vinni. Új környezetet kell megszoknia ismét, illetve egy nagy utazáson - több órás repülőúton - kell helytállnia. Reméljük, hogy nem fogja nagyon megviselni kis barátunkat. Megválni tőle azonban nem akarunk. Őszintén állíthatom, hogy nálunk végre igazi otthonra lelt és hihetetlen jó természetével kis családunk teljes jogú tagjává vált."

NYCgirl