Olasz élmények

Váratlanul jött a lehetőség, hogy ki tudunk menni a Brescia-Modena és a Verona-Sampdoria meccsre. Csütörtök este hívott Guerrieri, hogy szeretne menni, de sem kocsi, sem megfelelő számú társ nincs az induláshoz. Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy kimegyek vele. Szerencsére az egyik barátom is hajlandóságot mutatott az utazásra, így Guerrieri barátnőjével együtt már négyen voltunk, így elvileg a létszám már nem lehetett akadály. A nagyobb probléma azonban még csak ekkor következett, autót kellett szerezni. Az enyém és a barátomé szóba sem jöhetett, mivel céges autók, ráadásul a környezetünkből sem sikerült intézni járművet, így aztán maradt az egyetlen még meglévő lehetőség, autót kellett bérelni. Szerencsére egy ismerettségemnek köszönhetően viszonylag emberi feltételekkel tudtam intézni egy kocsit, így péntek reggel biztossá vált, hogy este 10 körül nekivágunk a nem csekély távolságnak. Előzetesen úgy gondoltuk, hogy korán reggel meg lehet érkezni Veronába, ahol kényelmesen megkeressük a Guerrieri által előre kinézett szállást, lecuccolunk, aztán szétnézünk Veronában. Végül nem így lett, de erről majd később. Valamivel este tíz után elindultunk, és hajnali 3 körül már Körmendnél tartottunk. Az út magyarországi és ausztriai szakasza eseménytelenül telt, napkelte után alkalmunk volt megcsodálni az Alpok lenyűgöző panorámáját. Ekkor már érezni lehetett, hogy nem fogjuk tudni tartani a tervet, és csúszni fogunk valamennyit. Olaszországba érve elkezdődött az őrület. Rengeteget vezetek egész évben, de amit ott tapasztaltunk, attól rendesen leizzadtunk mindannyian. A szabály gyakorlatilag az, hogy nincs szabály. Mindenki azt csinál az úton, amit csak akar. Volt alkalmunk végignézni egy majdnem bekövetkező frontális ütközést. Megállt a forgalom az autópályán valamilyen útjavítás és egy azon a szakaszon bekövetkezett baleset miatt. Érkezett egy Opel Astrás őrült, aki az utolsó utáni pillanatban kapcsolt, hogy áll előtte a sor. Az ütközést már nem nagyon kerülhette el, ezért elkapta a kormányt, és bemutatott egy olyan forgást, amilyet eddig jobbára csak filmekben láthattunk. A manőver során centikkel elkerülte az ütközést, de jött a korlát. Valamilyen eszméletlen mák folytán azt is megúszta, így aztán teljesen sértetlenül úszta meg a vérfagyasztó jelenetet a vezető és az autója is. Azért gondolom lepergett előtte az élete filmje. Az Velence felé tartó pályán haladva megcsodálhattuk az udinei stadiont, ami szerencsére jól látható volt az útról. Verona felé közeledve már be-betértünk az autogrillekbe, hátha összefutunk modenaiakkal, de végül egyetlen modenai autóval vagy emberrel sem találkoztunk. Elég korán is lett volna még ahhoz, hogy Brescia környékén járjanak. Dél felé közeledett az idő, így egyértelművé vált, hogy Veronában nem állunk meg, húztunk tovább Brescia felé. A tábláknak köszönhetően szinte el sem lehetett téveszteni a stadiont (minden városban ki vannak táblázva a fontosabb helyek, és magyar szemnek szokatlan módon ide tartoznak a stadionok is arrafelé), így 12-kor ott álltunk a parkolóban. Még minden csendes volt ekkor, igaz több tucatnyi hazai ultra már gyülekezett a Curva Nord környékén. A pénztárak ekkor még zárva voltak, ezért aztán még jó egy órát várni kellett, hogy megtudjuk, tudunk-e jegyet venni az északi-kanyarba. Sétáltunk egyet a stadion körül, de ez nem volt valami szívderítő út, mivel az ultrák nem túl barátságosan méregettek minket. Nyilván egyértelmű volt, hogy idegenek vagyunk, ők meg még viszonylag kevesen voltak, így nem nagyon volt lehetőség az elvegyülésre. Egykor aztán ismét elsétáltunk a pénztárakhoz, út közben lehetett látni a kiterített hatalmas feliratokat a stadion kerítésén. Minden gond nélkül jegyhez jutottunk a kanyarba, az ára darabonként 15 euro volt. Ekkor már javában tették ki a kordonokat a zsaruk, hiszen közelgett a modenaiak érkezése. Mindenképpen meg akartam nézni, ahogy behozzák őket, bár várható volt, hogy nagy botrány úgysem lesz. A parkoló környékén mindenesetre már összegyűlt néhány száz hazai. Rövidesen érkezett is vagy 6-7 busz, ami a vonattal érkező vendégeket hozta a stadionhoz. A legszebb magyar műbalhékat idézte a szemünk elé táruló látvány, volt egy kis mutogatás, egy kis szaladgálás, de semmi több.
Semmi akadálya nem volt már tehát annak, hogy végre bemenjünk a stadionba, igaz egyelőre üres kézzel, mivel úgy döntöttünk, hogy a kanyarból nem biztos, hogy szerencsés filmezni az ultrákat. A kanyar alatt óriási élet volt, emberek százai nyüzsögtek mindenhol. A legnagyobb tobzódás természetesen az ajándéktárgyaikat kínáló ultrák asztalai körül volt. Mások szórólapokat osztogattak, amelyben az aktuális meccsel kapcsolatos dolgok voltak, illetve a hazai ultrák fanzinjére hívták fel benne a figyelmet. Vettünk ezt-azt, majd felmentünk a lelátóra, igaz nem egészen az ultrák közé, hanem a közvetlen közelükbe, a kanyar szélére. Az oldalvonal melletti lelátón ekkor már osztogatták a csillogó kék lapokat az ott székelő ultrák, így tehát biztos volt, hogy nem maradunk látvány nélkül, bár az is látszott már ekkor, hogy a Curva Nord nem készült semmi extrával erre a meccsre. Mivel viszonylag jó helyünk volt, ráadásul biztossá vált a koreográfia, már bántuk, hogy nem próbáltuk meg behozni a kamerát a stadionba. Gyorsan el is indultunk a barátommal, gondoltuk egy próbát megér a dolog. Szerencsére egy eszméletlenül rendes rendezővel akadtunk össze, akinek próbáltam a lelkére hatni. Elmondtam neki, hogy milyen sokat utaztunk ezért a meccsért, és hogy kicseszettül szeretnénk videózni az ultrákat. Miután legalább ötször elmondtam neki, hogy a meccsből egy percet sem akarunk felvenni, kizárólag csak az ultrák érdekelnek, elvitt valami főrendező kinézetű öregebb szivar elé, aki azonnal a fejét kezdte el rázni, és azt mondta, hogy külön akreditáltatnunk kellett volna magunkat ehhez a "produkcióhoz". El is keseredtünk rendesen, de a rendező "cimbi" nem hagyta annyiban a dolgot, és elkezdte fűzni az öreget, aminek meg is lett az eredménye. Közölte, hogy lehetséges a dolog. Kimentem tehát a kameráért, miközben a haveromat ott tartották "túszként". :)
Miután meggyőződtek róla, hogy tényleg csak egy kis mezei kameráról van szó, utunkra is engedtek minket. A rendező srác azért még viccesen utánunk szólt, hogy meg ne lássák, hogy a meccset filmezzük, mert elvitetnek a zsarukkal. Közben nagyokat röhögött a poénján. :) Mi is vigyorogtunk, hiszen ki a franc akarta a meccset venni...
Ismételten a lelátóra érve meglepve tapasztaltuk, hogy a negyed órával azelőtt még szinte harmadáig sem telt vendégszektor fullon volt. Véleményem szerint jó 4 ezer modenai érkezett a meccsre.
A pályamunkások (tűzoltók?) slaggal locsolták a népet, mire azok előbb énekelni kezdtek örömükben, majd biztos ami biztos alapon megdobálták ezzel-azzal a derék locsolókat. Az egyik értetlenül szét is tárta a kezét, hiszen ő csak jót tett az izzadó tömeggel. :)
Elindult végre a koreográfia, és az rögtön látható volt, hogy nem ez lesz az év látványa Bresciában. A csillogó kék lapok jól mutattak ugyan, de nem volt tele az a lelátó, ráadásul nem is volt elég szerintem ennyi lap, valszeg nem jutott mindenkinek belőle. A lelátó alján kihúzott nagyzászlók tartoztak még a látványhoz.
Bár a kanyar nyilván nem ezen a meccsen volt a topon, azért magyar fülnek még így is szokatlan hangerővel kezdtek a szurkolásba az ultrák. Nyomta a Nord, nyomták az egyenesben is az ultrák, valamint a vendégek sem tétlenkedtek, bár belőlük csak egy-egy hangfoszlány jutott el hozzánk. Néhány perc elteltével már vezetett is a Modena, amitől érthetően extázisban tomboltak a vendégek. Még pár perc, és már kettő volt az előnyük. Ez nem igazán tett jót a hangulatnak. A bresciaiakat érthető módon lelombozta, hogy már kettővel vezetett a Modena, és a vendégek is gyorsan kitombolták magukat, majd rendesen meg is nyugodtak, hiszen egyértelmű volt, hogy röpke tíz perc alatt elkerülték a kiesést. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne szurkolt volna a két fél, csak sajnos közel sem maximális hangerővel. Arra jó volt a viszonylagos nyugalom, hogy volt időnk nyugodtan szétnézni a lelátókon. A látvány szinte hihetetlen volt abból a szempontból, hogy megszámlálhatatlanul sok fiatal lányt láthattunk mindenfelé, és a lelátó tele volt egészen kis gyerekekkel is. Nálunk persze azt papolják az illetékesek, hogy a balhék miatt nincsenek többen a lelátókon, ezért nem járnak ki nők és gyerekek. Ennek a tézisnek az ékes cáfolata pont Olaszország. Balhé bőven van, van viszont valami, ami nálunk hiánycikk, mégpedig foci!
Szóval a meccs középső része viszonylag unalmasabban telt. Az utolsó fél órában járva bementünk Guerrierivel az ultrák közé, és ez óriási élményt jelentett, bár egy kis csalódást is okozott. A csalódást olyan szempontból említettem, hogy rengeteg volt a gyerek a szektor alján. Ez persze nyilván nem baj, hiszen jól látszott, hogy biztosított az utánpótlás Bresciában, mi viszont nem ilyen arcokat vártunk. Igaz az is, hogy az előénekes e rész felett helyezkedett el, és nyilván oda felmenve komolyabb arcokat láttunk volna...
Így is élmény volt azonban közvetlen közelről figyelni az ultrákat. Ahogy elkezdett az előénekes egy dalt, egy emberként csatlakoztak hozzá a körülöttünk állók. A Brescia körülbelül 20 perccel a vége előtt szépített, majd 4 perccel a végét jelző síp előtt Baggiot "egész véletlenül" pont olyan helyen rúgták fel, amelynél ideálisabb helyet el sem lehet képzelni egy olyan kvalitással megáldott ember számára, mint ő. Egyértelmű volt számomra, hogy elég a kaput rendesebben eltalálnia, a kapus nem fog erőlködni, hogy megfogja. Igaz úgy találta el végül a lasztit, hogy a kapus akkor sem fogta volna meg, ha nagyon akarja, így örömmámorban úszott a stadion. Körülöttünk hatalmas pogozás kezdődött, nagy élmény volt nézni.
A meccsre visszatérve, tipikus olasz bunda volt, 0-2 után mondtam a haveromnak, hogy a nyakam rátenném, a végén kiegyenlít a Brescia, és 2-2 lesz a vége. Ő - mivel nem nagyon szokott fogadni - kétkedve nézett rám, én azonban csak magabiztosan mosolyogtam, hiszen a legbiztosabb tippjeim mindig az olasz meccsek, főleg így a bajnokság utolsó 3-4 fordulójában. Egy dolgot mindenesetre megállapíthattunk: mi még bundázni sem tudunk rendesen. Nálunk háborog a nép, annyira kilóg a lóláb, míg ezen a meccsen úgy egyeztek meg előzetesen az eredményben (mert hogy megegyeztek, arra leteszem a nagyesküt), hogy a végén a jónép örjöngött a boldogságtól. Elvégre a Brescia 0-2-ről felállva hozta otthon az egy pontot, míg a Modena ezzel az x-el biztosan bentmaradt.
Még láttuk, ahogy elviszik a modenaiakat az állomás felé. A buszok üvegei ki voltak szedve, helyettük rácsokat szereltek fel. A modenaiak boldogan mutogattak, mi pedig elindultunk Verona felé.
Előzetesen a leginkább a bresciaiakra voltam kíváncsi, így a Verona-Samp' meccset inkább amolyan ráadásnak tekintettem.
Körülbelül 60 kilométert kellett megtennünk, így nem volt okunk nagyon sietni, mivel azt elhatároztuk, hogy a meccs előtt már nem indulunk el felkutatni a szállást. Verona felé tartva több modenai busz mellett is elmentünk, az egyik autogrillben pedig békésen beszélgetett néhány doriás pár modenaival.
Veronában hasonló volt a koreográfiája a megérkezésünknek, hiszen itt is jól ki volt táblázva a stadion iránya, igaz nem is volt messze az autópályától. Nagyon veszettül néz ki kívülről, hiszen magas, ráadásul végig fedett a nézőtér. Úgy is mondhatnám, hogy igazi komoly stadion benyomását kelti, ami mondjuk a bresciairól nem volt elmondható.
Úgy alakult, hogy pont a vendégek részére fenntartott parkolóhoz érkeztünk meg, ahonnan egy rendőrnő átirányított minket a stadion másik végéhez. Leparkolva elég király látvány tárult a szemünk elé. Egyrészt impozáns volt a stadion, másrészt már gyülekeztek a hazai ultrák, akik közül sokan elég komoly arcok voltak. Rengetegen voltak csoport-pólóban, azt pedig már csak halkan jegyzem meg, hogy részeg embereket - ahogy Bresciában sem - itt sem láttunk. A barátságot igazolandó vegyültek rendesen a veronaiak és a genovaiak, sőt, még Fiorentina-drukkereket is láttunk. A többiek úgy gondolták, hogy megpróbálnak bejutni a Doria-szektorba, én azonban már Bresciában elhatároztam, hogy Veronában a felezővonalhoz fogok ülni, hogy jól hallhassam mindkét felet. A kanyarokba 7 euro volt a zsuga, míg az egyenesbe 10 euro (3. szint), illetve 14 euro (2.szint). Úgy döntöttem, hogy a lehető legjobb helyre megyek, így végül a 2.szintet választottam. Később derült csak ki, hogy felesleges volt, mivel a 10 euros jeggyel is oda ment az ember, ahová akart. Pontosan a felezővonal magasságában ültem le, és már alig vártam, hogy kezdődjön a meccs. A Sampdoria szurkolói kicsit nehezen gyülekeztek, előzetesen úgy gondoltam, hogy 4-5 ezren biztosan lesznek, ezzel szemben jó kétezren gyűlhettek össze a kezdésre. A Curva Sud gyakorlatilag teljesen megtelt, mint később kiderült, a többiek is ide váltottak jegyet, mivel a vendégek közé nem engedték be őket. Sajnos a kamera aksija lemerült Bresciában, így erre a meccsre csak a fényképezőgép maradt, amit előzetesen nem is bántunk, nem úgy a meccs után. A doriások ugyanis - a létszámukhoz képest - eszméletlenül jó szurkolást vágtak le egész meccsen. Szinte 90 percen keresztül nyomták a változatos dalokat, közben legalább egy tucat nagy zászlót lengettek megállás nélkül, valamint sok kisebbet is. A veronai-kanyar is szurkolt becsülettel, közben persze szidták az elnöküket is, de valahogy színtelenek voltak a számomra, és nem csak azért, mert a csapatuk szereplése nyilván rányomja a bélyegét a teljesítményükre.
Látvány sajnos egyáltalán nem volt, se koreo, se nagyobb mértékű piro, kizárólag néhány kósza görögtűz. Mellettem idősebb veronaiak ültek, és az ő tekintetük is gyakran pásztázta a vendégeket, akik láthatóan iszonyatosan fel voltak dobva. Ez az állapot csak még inkább fokozódott, amikor kiírták az eredményjelzőre a Genova-Siena meccs aktuális eredményét. Hiába vív a Doria pont a Sienával harcot a bajnoki címért, a vendégeknek ezúttal sokkal fontosabb volt, hogy a városi vetélytárs essen ki a Serie B-ből. Amikor a meccs vége felé megjelent a kiírás, hogy már 1-3 az eredmény Genovában, akkor gyakorlatilag felrobbant a vendégszektor. A hangrobbanás felért két-három gólörömmel. A második félidőben egy doriás srác fogott egy nagy Sampdoria-zászlót, és elkezdett a másik kanyar felé szaladni. Az egyenesben végig felálltak a Verona-szurkolók, és nagy ovációval kísérték a srác útját. Átadta a zászlót a hazai ultráknak, akik egy veronai lengetőst adtak cserébe. A képlet az volt a visszaútján is, ami az oda vezetőn. A szurkolók felállva ünnepelték, ahogy elhaladt alattuk. A meccs lefújását követően semmi kedvem nem volt elindulni kifelé, még hosszú percekig figyeltem az ünneplést. Elnéztem volna akár reggelig is. A Sampdoria-drukkerek ünnepelték a pontszerzést és a Genova gyakorlati kiesését, míg a hazaiak a bentmaradást, hiszen közben úgy alakult a többi eredmény, hogy az egy pont is elég volt nekik a biztos bentmaradáshoz. (Halkan jegyzem meg, hogy ezen a meccsen sem törte össze magát a két csapat a győzelemért, jó volt mindkettőnek az egy pont). Csak egyedül azt sajnáltam, hogy lemerült az a rohadt kamera. Nagy kár érte.
Végül egy viszontagságos bolyongás végén szállást is találtunk, igaz nem az eredetileg kinézettet, mivel ott se zuhany, se külön szoba nem állt rendelkezésre, idegenek között egy hat ágyas szobában meg senkinek nem volt kedve aludni.
Másnap reggel még szétnéztünk Veronában, láttunk kiragasztva a Verona elnökének távozását követelő röplapokat is a belvárosban, majd dél körül Magyarország felé vettük az irányt. Egyedül csak azt sajnáltam, hogy a Bük-Diósgyőrre nem értünk haza.
Végül éjfél után tettem le a kocsit, el lehet képzelni az ezt követő hetemet. Talán csütörtök környékére tértem magamhoz a fáradtságtól, hiszen a meló miatt nem volt lehetőségem tisztességesen kialudni magam.
Egy biztos, óriási élményt jelentett az út.