"A centrumban volt-e a Centrum párt?

A parlamenti választások kampányában tanúsított magatartásával a szervezet hozzájárult a kormányváltáshoz, de elvesztette hitelét

Simon János

Íme, a meglepetéspárt!
A „társadalmi megbékélés pártja”, „tipikus választási párt”, „a baloldal jobbra nyújtott ökle”, „Ron Werber nagy trükkje!” – ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illette a magyar politikai sajtó a választásokat követően a Centrum pártot.
De mi is valójában ez a politikai szervezet?

2001. november 23-án, Budapesten hivatalosan is bejelentették az Összefogás Magyarországért Centrum (rövidebb nevén a Centrum párt) megalakulását.
A párt elnökének Kupa Mihályt, helyettesének pedig Pusztai Erzsébetet, a Magyar Demokrata Néppárt elnökét választották.
Az elnökségben az alapító politikai szervezetek vezető személyiségei kaptak helyet.
Így képviseltette magát a Kereszténydemokrata Néppárt, a Magyar Demokrata Néppárt, a Harmadik Oldal Magyarországért Egyesület, a Zöld Demokraták és a Zöld Szalag Magyarország Mozgalom is. Kupa Mihály és Pusztai Erzsébet neve mellett csak alig néhány országosan ismert politikus neve állt (Kónya Imre, Nagy Tamás, Füzessy Tibor, Bartók Tivadar, Raskó György, Mizsei Zsuzsa).
A párt már megalakulásakor magába zárta azt a konfliktusos helyzetet, ami mindenekelőtt a politikusi garnitúra, az elvek és célok felettébb heterogén, ellentmondásos mivoltából következett. A konfliktusok feloldásának kevés esélye volt, a kérdés inkább csak az volt, hogy meddig képes ezt az ellentmondásos helyzetet a párt vezetése kezelni, vagyis egyrészt meddig tudja a belső feszültségeket elfedni a választók előtt, másrészt integrálni a heterogén erők pártját.
Ha időrendben követjük az eseményeket, akkor azt látjuk, hogy a feszültségek három fő forrásából az egyiket a párt célja, a kormányváltásért való harca jelentette, a másikat az alkalmazott eszközök, a harmadikat pedig a párt szövetségi politikája.
A Centrum jobbközép politikusainak jobbközép erőkkel szemben kellett föllépniük, vagyis egykori MDF-eseknek és kereszténydemokratáknak a mostani MDF-esekkel és kereszténydemokrata konzervatívokkal szemben kellett kampányolniuk, hogy visszakerüljenek a hatalomba.
A közvélemény úgy ismerte a Centrum vezetőit, mint akik eredeti politikai indíttatásukban a konzervatívokhoz álltak közel, ezzel azonban ellentmondásban állt, hogy a kampányban legfőbb céljának a konzervatív erőket összefogó jobbközép Orbán-kormány leváltását jelölte meg a párt.
A másik nagy feszültségforrást az eszköz jelentette, amit a cél megvalósítása érdekében használtak, ez pedig mindenekelőtt a baloldali és liberális médiával való szoros kapcsolat volt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kisszámú jobbközép és konzervatív sajtó nem vagy csak alig adott teret a kormány bírálatához, hibái kiteregetéséhez, a fiatal pártszövetségnek viszont a kampányban szüksége volt az ellenzéki sajtó biztosította fórumokra. Így váltak a magyar média világában döntő szerepet játszó baloldali-liberális sajtó és a kereskedelmi hírműsorok a párt egyik legfontosabb fórumává.
A Centrum mérsékelten konzervatív indíttatású politikusai tehát sokkal gyakrabban szerepeltek az ellenzéki szocialista és liberális erőkhöz közel álló lapokban, mint a konzervatív sajtóban, és ennek megfelelően kritikákat is csak a kormány ténykedése ellen fogalmaztak meg.
A paradoxont úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a kormányváltást mint antikonzervatív célt a párt csak antikonzervatív eszközök és módszerek segítségével tudta megvalósítani.

A harmadik feszültségforrást a párt szövetségi politikája jelentette.
A centrumosok térnyerésükhöz, vagyis ahhoz, hogy komolyabban vegyék őket, mint a többi kispártot, továbbá hogy a nyilvánosságban minél inkább megjelenhessenek, mindenképpen rászorultak az MSZP-vel és az SZDSZ-szel való együttműködésre.
A Centrum megalakulása után többször is leszögezte, hogy minden demokratikus erővel hajlandók együttműködni, de nem tekintik ilyennek a MIÉP-et és a Munkáspártot.
Vezetői hangoztatták, hogy egyenlő távolságot tartanak mind a két nagy politikai erőtől, ez az elv csak a kinyilatkoztatások szintjén maradt meg, a gyakorlatban nem érvényesült, mert a párt folyamatosan közeledett az ellenzéki erőkhöz, különösen a szocialistákhoz.
Először csak átvették programszerű követeléseiket (pl. az Országgyűlés heti ülésezésének visszaállítása, éves költségvetés), majd velük együtt tiltakoztak a demokrácia játékszabályainak eseti megsértései miatt.
A választási kampány hevesebbé válásával már gyakrabban hangzottak el erősebb kormányt bíráló megjegyzések, bár a következő mondat mindig arról szólt, hogy a párt „se nem jobboldali, se nem baloldali”, hogy a párt az „arany középutat” akarja, hogy ők képviselik a „harmadik erőt”, a „nemzeti összefogásét”, és az emberek „hajlanak a józan középútra”.
A kampány hevességének növekedésével Kupa már kereste a kapcsolatot az MSZP és az SZDSZ vezetőivel a közös kormányellenes fellépésre.
A két forduló között pedig a visszalépésekkel már egyértelművé vált, hogy a párt erősen kötődik a szocialistákhoz.
A középen álló politikai erők szövetsége megalakulásakor programjában azt vallotta, hogy a párt „azért jött létre, hogy megakadályozza az ország kettészakítását”.
A kettészakadás azonban nem az ő erőfeszítésein múlott, hanem azon, hogy a politikai erők milyen kampányt folytatnak, moderáltat, önkorlátozót, pozitívat vagy elkeseredettet, negatívat és feketét.
Már kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Centrum párt induláskor vallott hídszerepének sikeressége nemcsak magától a párttól függ, hanem a politikai erőtér alakulásától is.
A hidat csak akkor lehet a két pólus közé építeni, ha van a pólusok között valamiféle átjárási lehetőség, ha a választási kampány nem túl heves, ha a pártharcok nem polarizálják a végsőkig a társadalmat.
Ha viszont a kampány hevessége szétfeszíti a politikai erőket egymással farkasszemet néző homogén blokkokra, akkor nincs igény és lehetőség az átjárásra, maga a párt is arra kényszerül, hogy kapcsolódjék valamelyik pólushoz.
A 2002-es választási kampány ez utóbbi kifejletet hozta, a két nagy politikai pólusról és a kettészakított társadalomról szólt.
A Centrum pedig egyértelműen a baloldali erők mellé állt.
A hirdetett konzervatív elvek és a tényleges gyakorlat közötti feszültséget a párt vezetői úgy oldották föl, hogy az elveikről, ideológiájukról, értékrendszerükről egyre kevesebbet beszéltek, konzervatív ideológiájukat fokozatosan alárendelték pragmatikus politikai céljaiknak, amelynek lényege: a meglévő jobbközép kormány leváltása egy balközéppel.

2002 januárjában és februárjában a kampány rendkívül hevessé vált. A kampányban mind gyakrabban használtak nemtelen eszközöket, a küzdelem – különösen az ellenzék részéről – korábban soha nem látott hevességgel folyt. Széles teret kapott az ellenfelet élesen támadó, a köznapi életben szalonképtelen negatív kampány, sőt a kifejezetten valótlanságokat állító, mocskolódó feketekampány is.
Márciusban a kampány már egyáltalán nem a valóságról, hanem a verbális világról szólt.
A választópolgárok elé a pártok egy virtuális világot rajzoltak, 23 millió román vendégmunkással, milliárdos korrupciós ügyekkel, titkos APEH-manipulációkkal és a diktatúra veszélyével.
A kampány valójában nem is a tényekről szólt, nem arról, mi van és miként van, hanem arról, hogy mit állítanak a valóságról, és azt mennyire hihetően adják elő.
Már az első forduló előtt látszott, hogy az nyeri a harcot, aki jobban el tudja hitetni a választóival, amit állít.
Ebben a harcban pedig a Fidesz–MDF egyértelműen alulmaradt a szocialista és szabad demokrata kampánygépezettel szemben.
A polgári erők nagy tévedését éppen egyik gyakran használt szlogenjük fejezte ki, amely szerint a tettek fontosabbak a szavaknál.
Ez számukra a kampány és a helyzet végzetes félreértelmezése volt.
A Centrum párt viszont markánsan és megnyerően kommunikált.
A párt imázsát egyes számú vezetője, Kupa Mihály személyére építették föl. Kupa kampányüzenetei szakszerűek, rövidek, tömörek, így mindenki számára érthetők voltak.
Ahogy azonban közeledtek a választások, úgy vált nyilvánvalóvá, hogy a pártban feszülő kettős kötőerő közül az egyik dominálni fog és maga alá gyűri a másikat.
A választási kampány váratlanul nagyon hevessé vált.
A két pólus irtózatos erővel feszült egymásnak, miközben maguk erősödtek, a szélre húztak és szétszakították a társadalmat is.
Azáltal pedig, hogy magukhoz szívták az átkötő erőket, megnehezítették a köztük lévő átjárásokat is, s így megkérdőjeleződött a hídszerep bázisa és létjogosultsága.
A viszonylag gyenge Centrum pártnak tehát választania kellett az egymásnak feszülő két erő között.
A döntés meghozatalában a gyakorlati racionalitás háttérbe nyomta az értékelvűséget, amikor a párt vezetői a kormányváltó ellenzéki erőket választották.
Ez a szándék már a 2002-es év legelejétől meghatározta a Centrum párt szövetségi politikáját, majd a retorikáját is.
A centrumos politikusok erősödő kritikákat fogalmaztak meg a polgári kormánnyal szemben, miközben a konzervatív értékek és a jobboldali gyökerek fontosságáról mind kevesebb szó esett.

Az első forduló eredményeinek ismeretében Kupa sietett bejelenteni, hogy mihamarabb le akar ülni a szocialistákkal, hogy tárgyaljon velük a visszaléptetésekről.
Ekkor a párton belüli feszültségeket már nem lehetett leplezni.
Az MDNP vezetői Kónya Imrével az élen tiltakoztak az ellen, hogy a Centrum az MSZP javára lépjen vissza, mert minden párttól egyenlő távolságtartást akartak.
A helyzet tragikomikus volt.
Végül a Kupa Mihály vezette vonal kerekedett felül, amely tévesen mérte föl a helyzetet, amikor azt hitte, hogy a szocialisták megállíthatatlanul hengerelni fognak a második fordulóban, így nem is mérlegelték annak lehetőségét, hogy a Fidesz–MDF-fel kezdjenek tárgyalásokat a visszaléptetésekről.
Ne felejtsük el, hogy a polgári erők végül is csak tíz parlamenti mandátummal szereztek kevesebbet, mint a szocialisták és a liberálisok együttesen.
A Centrum párt a döntő pillanatban nem tudott centrumban maradni, ezzel pedig elveszítette azt a lehetőséget is, hogy a 2002 őszén megtartott önkormányzati választásokon komoly és hiteles politikai tényezőként kezeljék őt a választók.
Összegezésként azt mondhatjuk, hogy a Centrum párt vezetői döntően jobbközép politikusokból kerültek ki, a párt programja mérsékelten konzervatív volt, szavazói centrumbeliek, kampányában viszont jobbközép-ellenes mérsékelt baloldali erőként lépett fel, baloldali sajtótámogatással és baloldali pártok politikusaival együttműködve ténykedett. Egyesítette az 1998-ban a parlamentbe be nem került törpepártok szavazatait, de nem tudta azokat jelentősen növelni.
Hozzájárult a jobbközép kormány leváltásához és a balközép kormány hatalomra kerüléséhez.
De mint párt nem vált kormányzati erővé, még akkor sem, ha politikusai közül többen is az új liberál-szocialista kormány hatalomra kerülésével vezető pozícióba kerültek.
A balközép erőkkel való együttműködése pedig megkérdőjelezte a párt centrum jellegét és ezáltal egy időre a hitelét is.

A szerző politológus. Az írás részlet A politikai kultúra színképei címmel a Századvég Kiadó gondozásában megjelenő könyvből"