Na mégegyszer, kicsit szebben. Az előbb rosszul ment át. Bocsánat érte.

Ki irányítja életed? A dolog egyszerű, csak szeretitek elbonyolítani. Az ember elszakadt a Teremtő Istentől, mert nem akart neki engedelmeskedni. Saját maga azonban erre nem lett volna képes, de a kísértő "segített" neki.

Bővebben kifejtve:

A gyümölcsevés fogalmi síkján az ember felülbírálta Istent, s magát nagyobbá tette nála. Legalábbis látszólag. De ha tényleg kinőtte volna őt, akkor nem kellett volna félnie tőle, s elbújnia előle, amikor megkérdezte, "Ádám, hol vagy? Csak nem ettél a fáról, amiről azt mondtam, hogy ne egyél?". Mivel Isten tudta, hogy evett, a kérdés nem informatív jellegű, hanem tanító szándékú volt; azért hogy az ember döntsön: beismeri-e tettét, letagadja-e, vagy áthárítja-e a felelősséget. A harmadikat választva az ember másodszor is elbukott. De Isten azért adott reményt az embernek, amikor a kígyónak mondta: (az ő utódja) a fejedet tapossa.

A kiűzetés után Isten hosszútűrése megengedett egy kezdeti szabályozatlan állapotot, hogy az emberek rájöjjenek arra, hogy saját elfajulásuk mihez vezet (gyilkosság, hatalmaskodás, területszerzés, háborúzás, ...) De még most is kegyelemmel tekintett az emberekre. Vegyük például a leendő testvérgyilkos Káint. Az Úr Káin szívét ismerve tudta, hogy gyilkosságra készül. Isten figyelmeztette is őt, amikor Káin lehorgasztott fejjel állt előtte: "Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta". Tehát vagy a bűn uralkodik rajtunk, vagy engedünk Istennek. Káin az előbbit választotta. Isten (tanító jellegű) büntetésében azonban ott volt a kegyelem: amikor ugyanis Káin elszomorodott Isten előtt, no persze nem testvére miatt, hanem azon, hogy vele mi lesz, félve, hogy bárki megölheti őt ezután, (még nem tudták, mennyi ideig él egy ember), akkor az Úr pecsétet tett rá, hogy meg ne öljék őt az emberek. Nem akart ugyanis több vérontást.

Isten állhatatosan keresett az emberek között egyet, aki elhiszi neki, hogy amit mond, az igaz és az emberekre nézve jó. Énók ilyen volt, ő bizonyította hűségét Isten felé, ezért őt elragadta, vagy ahogy az írás mondja, Énók az Istennel járt, és egyszer csak eltűnt, mert magához vette őt Isten. Nem megölte, hanem - a megígért ősevangélium alapján - fehérruhás szentté avatta (ő lehetett az első), aki örömmel várhatja az Isten országának égi eljövetelét.

Amikor betelt az emberek egymás és Isten iránti gonoszsága, Isten találta magának Noét, aki szintén HITT neki, és nem törődve azzal, hogy bolondnak tartják és kinevetik őt, megépítette a bárkát. A többiek pedig ettek, ittak, házasodtak, amikor rájuk tört a veszedelem napja. Akkor, TUDVÁN az igazságot, persze már késő volt bocsánatért esedezni.

Noé és családja ezután már tudta, mi következik abból, ha az ember nagyra tartja magát és azt tesz, amit nem szégyell. Szerencsések voltak, mert ők mások kárán tanulhattak. Az Isten leszabályozta a világ romlásának menetét, különben hamar elpusztult volna a célját teljesen megtagadó teremtés. Ők látták az isteni hatalmat és beavatkozást. Azonban Ő nem hagyta őket rettegésben: a szövetség jelét küldte az égre: egy szivárványt, mondván, hogy több özönvíz nem lesz.

Ezután az Isten iránti bizalom vagy félelem életfilozófiájának a korszaka következett: az emberek félve egy újabb özönvíztől, tornyot építettek, noha Isten megígérte, hogy többé nem mossa el ílymódon a föld lakóit. Ezzel szemben Ábrahám hitt az Isten dolgaiban, bízalmat tanúsított felé, ezért őt Isten igaznak fogadta el, noha még nem volt törvény.

A törvényt Mózes vehette (volna) át a Sínai hegyen, miután Isten már sokadszor bizonyította Izrael népének, hogy bízhatnak Benne (Egyiptom, Vörös-tenger, kőből fakasztott víz, manna, fürjek, rézkígyó), s akkor nem éri szégyen őket. Az emberek válaszul kezük csinálmányával, egy aranyborjúval (amit azokból az arany -és most figyeljetek- fülbevalókból készítettek, amit az egyiptomiaktól kaptak Isten kegyelméből, sok más ékszer között) várták a visszatérő Mózest, aki "Hát ilyen nincs!" gondolattal a fejében, összetörte az isteni kőtáblákat, majd megetette velük a bálványt. De az isteni kegyelem visszahívta őt a hegyre, és újra elvehette a törvényt. A nép mostmár ámennel fogadta őt, ám később megtagadta a törvényt.

A dicsőséges honfoglalás után (amikor is 33 királyt győzött le az Istenben bízó Jozsué), a nép jó dolgában királyért sírt, mert a többi népnek már volt királya, nekik még nem. Isten helyett király kellett tehát. Ekkor Isten megint a tanító történelem elvét vette elő: adok nektek királyt és lássátok meg, milyen az, ha ember hatalma alatt vagytok. Voltak királyok, akik maguknak éltek, ekkor nyögött a nép. Voltak viszont királyok, akik azt tették, amit helyesnek lát az Úr (Dávid, Salamon, Ászá, Jósáfát, Jóás, Amacjá-bár nem teljes szívvel hitt, Uzzijjá=Azarjá, Jótám, Ezékiás, Jósiás), s ekkor a népnek is jól ment sora. Itt most a királynak lehetett választani: vagy ő uralkodik (bűnei terhe alatt-lásd a bálványimádó királyokat), vagy a szabadító Isten, prófétái által segítve a királyt.

Azonban betelt Izrael bűneinek ideje is, mivel ez a nép is eltért céljától, attól, hogy hirdessék és kiábrázolják az egy igaz Isten szerinti életet. Ekkor a felfuvalkodott nép a fogságban újra kereste szabadító Istenét, az emberek újra hittek a prófétáknak. Isten ekkor Círus perzsa királyt meglágyította, és ő megengedte a népnek, hogy hazatérve újjáépítsék a Templomot. De ez a templom már nem volt az a Templom. Hatalmak és birodalmak jöttek és mentek Izrael feje fölött. A papok és írástudók pedig szépen, fokozatosan megsokszorozták a törvényeket és szabályokat, mintegy biztos-ami-biztos alapon, ezzel tetézve a nép terhét. Szabadítóra volt szükség.

Kiáltó hang szól a pusztában: készítsétek az Úr útját-hangzott Keresztelő János szava. De nem ő volt az, Akinek jönnie kellett. Ahogy megvallotta, Annak még a saruja szíját sem volt méltó, hogy lehajolva megoldja. Teljesen alárendelte magát, és nem magával, hanem Urával dicsekedett. Nézzük meg, mije volt ennek a Keresztelő Jánosnak! Ruhája teveszőrből volt, derekán bőrövet viselt, sáskát evett, meg erdei mézet. A pusztában lakott és vízzel keresztelt. Se vagyona, se kapcsolatai nem voltak, mégis ismerték őt és mentek hozzá a tömegek. Amije volt, azt viszont nem szégyellte: a hitét és Istenét.

Eddig tartott az ember korszaka. "Igéd kijelentése világosságot gyújt, értelmessé teszi az együgyűeket" - hangzik a zsoltár. "A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog" - mondta anno a "meteorológus" Ézsaiás, jó időt jósolván. Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: "Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa." Az emberek persze elkezdtek fantáziálni, hogy hogyan juthatnak el oda. "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Akik pedig Isten országa fiainak tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás." Milyen lehet akkor az? "Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a zöld vetés szárba szökött, és már magot hozott, megmutatkozott a konkoly is. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és azt kérdezték tőle: Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnan van akkor benne a konkoly? Ellenség tette ezt! - felelte nekik. A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy kimenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és az aratás idején megmondom az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig takarítsátok be csűrömbe." Ezt így persze nem értették, ezért így magyarázta: "Az, aki a jó magot veti, az Emberfia, a szántóföld a világ, a jó mag a mennyek országának fiai, a konkoly a gonosz fiai, az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög; az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogyan tehát a konkolyt összegyűjtik és megégetik, úgy lesz a világ végén. Az Emberfia elküldi angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és a tüzes kemencébe dobják őket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Akkor majd az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap. Akinek van füle, hallja!" Más példázatokat is mondott: "Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember, és elvet a szántóföldjébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között." Vagy: "Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet." És még: "Hasonló a mennyek országa a tengerbe kivetett kerítőhálóhoz is, amely mindenféle halfajtát összegyűjt. Amikor megtelik, kivonják a partra, és leülve a jókat edényekbe gyűjtik, a hitványakat pedig kidobják. Így lesz a világ végén is: eljönnek az angyalok, és kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és a tüzes kemencébe dobják őket, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás." Majd megkérdezte tőlük, de akár tőletek is kérdezhette volna: "Megértettétek mindezt?"

Ez a Jézus volt az, aki hirdette és megtartotta az Isten szerinti életet. Nem az ember, nem is a nép, hanem a Fiú. "Ti pedig miért szegitek meg a ti hagyományotokért az Isten parancsolatát?" Megmondom: mert rabjai vagytok azoknak, akiknek hisztek. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét Énértem, megtalálja. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért? Erre a választ Jézus szenvedésében és kereszthalálában találjuk. Ugyanis, mint mondta: nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, sem a szolga az uránál. Ha Ő elvesztette az életét énértem, az a minimum, hogy nekem is meg kell tagadnom a magamnak való életet, és felvennem a magam keresztjét, ha követni akarom Őt. Jól tudta, hogy milyen elveszett és vak az az ember, aki megtalálta önmaga igazát, és körülbástyázta magát dicsőséggel, megalapozva biztonságát és hírnevét az emberek között. Ezért megmutatta nekünk a teljes megalázottságot, kiszolgáltatottságot és szenvedést, hogy az Ő kárán, ha lehet így mondani, tanuljunk meg élni és szeretni. "Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek. Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek."

Akarunk-e egy ilyen királynak a barátai lenni? Vagy élünk abban a tudatban, hogy önmagunk világának királyai vagyunk? "Rabok" legyünk, vagy "szabadok"? A személyes válaszom erre az, hogy amelyik a jobb nekünk és mindenkinek.

Köszönöm, hogy elolvastatok.

ATTee