Hát, ez igaz! Mármint hogy nem vittek még a kapitányságra.
De az embernek saját maga előtt/számára is lehet irdatlanul rossz érzése ilyenkor.
Azt hiszem, rosszul fogalmaztam a közvetlen okkal kapcsolatban: nem azt értettem rajta, hogy mondjuk ferdén nézett rád valaki és ettől elkeskenyedtél. Nem volt valami trigger (bocs, nem jut eszembe magyarabb szó), valami katt-szerű, egy tárgy, egy mozdulatod, ilyesmi esetleg. Azért kérdem, mert én például reggel még úgy szoktam elindulni, hogy jó kis reggeli, benne valami édes, pl. lekváros-vajas rozskenyér szelet, és azt érzem, hogy édességérzet kipipálva. Aztán egyszer csak, többnyire kora délután, valahol a torkom két oldalán, belül, a nyelvem hátsó, középső részén pavlovi nyálelválasztás indul be, és onnantól kezdve nem tudom kiverni a fejemből a jó csokoládét. Végiggondolom, hogy a Vörösmarty téri Mozartba menjek-e, ahol van Carte d'Or, meg CaféTasse, meg, meg, meg sok más étcsokoládé, vagy kevesebb pénzem van és csak egy-két ischlerre futja. Ebben a fázisban akad, hogy el tudom vonni a figyelmemet a csokiról például a pénzügyeimre, vagy arra, hogy macerás dolog lenne onnan, ahol épp vagyok, elmenni a Vörösmarty-ig, vagy hogy a Szamos meg bezár este hétkor, nem érek oda, vagy hogy az Augustnál ugyan finomak a csokis sütemények, de nagyon drágák és már hatkor bezár. Ha ilyenkor mégis elbukom, akkor irány az Európa, de szerencsére az is csak nyolcig van nyitva, bár volt, hogy bementem a cukrászda-részébe, mert az tízig van és rájöttem, hogy ott sem kell leülni, el is lehet vinni a sütit.
Ha mindezt el tudom kerülni, akkor már nagyjából visszarázódom aznap estére, otthon nem ürítem ki a kristálycukros dobozt sem. :-) Viszont lehet, hogy bezabálok valamit éjjel, a hűtőből.
Na, én így (is).
Egyébként én a másik értelemben vett közvetlen, kiváltó oknak azt szoktam érezni, hogy majd holnaptól úgysem csábulok el, tehát most még megtehetem, jó ötlet. :-(
Itt a mancsom, nem disznóláb!