blindowl Creative Commons License 2003.04.02 0 0 4
Ne várjuk má meg, amíg megest eltelik egy év, hé!
Azér annál csak többet ér ez a fickó. Há télleg senki nem emlékszik rá? Vagy az ún. nagy generációnak snassz leereszkedni egy hendrixes topichoz?
66'-ba egy csöndes délután ültem otthon és hallgattam a Petőfi-rádiót. URH még hírbül se vót ismert, a Kossuthon meg nyomták a népnevelést agyba-főbe. Szal aszongya Komjáthi apu: fiatal amerikai gitáros, a progresszív rock az irányzata,
első albuma nagy port vert. Aztán megszólalt a Purple haze. Akkor énbennem valami kiszabadult. Pedig egy bulgár gyártmányú Budapest nevű rádión szólt, középhullámon, szar minőségben. Onnantul én csak vadásztam. Képekre, poszterekre, bármire. A lábam lejártam, csak hogy hallhassam. Azt az egy albumot, ami akkor neki volt. Nem értettem a szövegeket, nekiláttam az angolnak. Kivert a víz attul, ahogy Mitch dobolt. Elkezdtem dobot tanulni. 3 év múlva szűk körben méltán világhírű dzsunga rockzenész voltam, seggig érő hajjal, ótvar dobokkal, de nyomtuk, és nyomtuk és... Nem maradt belőle szinte semmi, főleg nem a hajam. Csak a zeneszeretet. Nem tucc engem olyan későn vagy korán felébreszteni, hogy ne hallgassak szívesen Hendrixet. Bármikor. Amikor az asszony kivágott egy sporttáskával, benne minden holmimmal és nála maradt a ház, a könyveim, a lemezeim és a srácaim, ültem az albérletemben napokig és bőgettem a kölcsön hifit. Hendrix és kövidinka. És tudod, talpra állított. És ha majd nekem harangoznak, locsojjatok egy üveg vörösbort a síromra, és közbe döngjön a Hey Joe!
Jimi! Lóbáld a lábadat testvér, valamelyik bíbor felhőn ülve, és röhögj az egészen. Te már túl vagy rajta. És velem vagy 14 éves koromtól, addig, amíg melléd nem ülök én is, lábat lóbálni.