A szomorúság lopakodik körém,
s a vaksi félhomály, hűséges árnya,
mellém telepszenek, és én szegény
– feszengni bátor csak, szólni gyáva –
hiába tettetem magam komolynak
merengőn, mint ki nem két ismerőst lát,
a két ripők csak ül s vihog magába.