Régi adósságomat teljesítem, a tudatos álmodás topikban megígértem Cimbi-nek, hogy az ott leírt álmom felismeréseit itt megírom.

Az Álom:Riporter vagyok. Hírek szerint valahol a közel- keleten terroristák turistákat ejtettek túszul. Odautazom, közben arra gondolok milyen ostobaság turistaként háborús zónába utazni. Kicsit magamért is aggódom, de én a 'munkámat' végzem, tudósítani megyek. Félsivatagos meleg, napfényes vidéken sétálok kissebb társaságban. Kis csapatunkat is elfogják a terroristák, a többi túsz közelébe vezetnek. A túszok a homokban térdepelnek, kezük hátul megbilincselve, környezetükről nem vesznek tudomást. A tekintetük mint az eszelős elmebetegeké, meredten hallucinációikban mélyednek el. Valahonnan tudom, hogy csak belső világukat látják. Nem is a terroristák tartják őket rabságban, hanem ők egymást azzal, hogy ugyan abba az irányba néznek. Kétségem sincs affelől, hogy nemsokára én is ilyen leszek, korábbi emlékeimet, személyiségemet elfelejtve üres lappal egy új gondolat világot fogok felépíteni. Nem féltem, tudtam, hogy részben magam választottam ezt. A terroristák bevezettek a többiek közé, megbilincseltek, ahogy a megfelelő irányba néztem mindem emlékem elveszett

Mikor megkérdeztem magomtól mit akar jelenteni a következőkre jutottam. Az álom a szocializálódásom folyamatát mutatta meg nekem, azt amikor kisdedként a körülöttem élő felnőttek megtanították nekem, hogy mi micsoda a világon, megtanították, hogy ők hogy értelmezik az érzékszerveikkel felfogott világot.
Ezután már én is csak abba az 'egy irányba' tudok nézni, mint a többi ember, a mindennapi racionális világ észlelésének irányába. Félre pillantani, a napsütötte oázis megfigyelésére csak spontán és tudatos álmaimban van lehetőségem. Az álom valószínűleg megerősítés volt arra, hogy a világ sokkal több mint amit napközben észlelünk. Sokkal tágasabb, ismeretlenebb.