Ha a regresszió eléri az Én struktúráját, bizonyos működési zavarokat okozhat.
1. Ha a regresszió a Jó és a Rossz, az Én és a Tárgy képeinek összeolvadásának, integrálódásának szintjéig történik, de annál mélyebbre nem megy, akkor beszélünk neurózisokról, más néven szorongásos betegségekről. Ennek során a valóságkontroll kifogástalanul működik, de hatékonysága erősen csökken, a szorongások a viselkedést változó módon befolyásolják. Az egyén társas helyzetekben jól tájékozódik, addig megszokott szerepeit jól tartja, de elbizonytalanodás látszik rajta. Ez különösen feltűnő olyan személyeknél, akik addig a társaság középpontjának számítottak. Gondolkodása tárgyszerű, logikus. Az ilyen regresszióban lévő ember szorongása társas kapcsolatban jól kezelhető. Az őt érő dráma a személyen belül zajlik, és beszélni is tud róla. A neurotikus betegek teljesítménye stressz helyzetben legátlódik, "nem tudja hozni önmagát". Az állandóan jelenlévő homályos bűntudat ráadásul azt sugallja, hogy ez így is van jól, bár racionálisan tisztában van vele, hogy nem rosszabb másoknál. Különösen érzékeny a tekintélyre, ilyen helyzetekben (rendőr, tanár, főnök), ügyefogyottá, gátlásossá válik, érdekeit nem tudja megfelelően képviselni. (Vagy leblokkol, vagy ellenkezőleg önmaga számára is megdöbbentő módon provokál.) Felfokozott érzékenysége fáradékonnyá teszi, de empátiás készsége megnőhet, ami azonban megterheli, mert könnyen elérzékenyül, és tehetetlen szomorúságot érez, mivel aktivitása gátolt. ("Látom, hogy szenved, de nem tudom hogyan segíthetnék rajta., ez olyan kétségbeejtő.") Ebben az állapotban kiéleződnek a személy belső ellentmondásai, pont úgy, mint kamaszkorban, megkínozza az igazságkeresés. (megmondhattam volna, stb.) Felfokozódik a fantázia, a képi gondolkodás. Összefoglalva a neurotikus emberben intenzív belső dráma zajlik, amiből kívülről kevés, vagy alig látszik, de ha megkérdezik erről, tud róla beszélni.
Ennek a regressziós szintnek a domináns elfojtási módja az elfojtás, amelynek túlzott működése tetten is érhető.
Ha bizonyos időszakokban sűrűsödik a szorongás, akkor rohamokban fog jelentkezni, amely rohamok nagyon kínzóak, megjelenésük érthetetlen, nem köthetők aktuálisan semmihez, vagy ha igen, a kiváltó okra adott reakció eltúlzott. (pánikroham)
Ha a szorongás konverzió (átváltás, átalakítás) során testi tünetté alakul át, pl. szívszorítás, ritmuszavar, fejfájás, szédülés. Gyakorlatilag nincs olyan testi tünet, amit a szorongás ne tudna utánozni.
A hisztériás tünet, a konverzió sajátos változata, amikor valamely markáns lelki tartalom kikerül a lélekkontrol alól, és testi tünetet ölt: pl. hisztériás vakság (látni sem bírom), fulladás (valami megfojt), gyomorgörcs (nem veszi be a gyomrom). Gyakoriak a hisztériás bénulások is. (A hisztéria szó pejoratív értelme miatt az orvosok gyakran ezeket a tüneteket simán konverziós tüneteknek nevezik.)
Ha a szorongás meghatározott helyzetekhez, állatokhoz kötődnek, azt fóbiának nevezzük.
Ha a szorongás arra kényszeríti a beteget, hogy bizonyos cselekedeteket rítusszerűen ismételjenek, az a kényszer.
Ha a szorongás egy testrészt, szervet, vagy szervrendszert "száll meg", azt kínzó aggodalmaskodást hipochondriának nevezzük.

3. Ha a regresszió annyira mély, hogy a külvilág és az Én elhatárolódása bizonytalanná válik, vagy megszűnik (halucináció), akkor jön létre a pszichotikus mélységű regresszió. A pszichotikus ember a külvilágtól teljesen elidegenedett. Társas helyzetben nem tudja magát elhelyezni, szerepvitele gyenge, vagy teljesen elveszett. Gondolkodását és beszédét minőségi és tartalmi zavarok, téveszmék jellemzik. A szó már nem a kommunikáció eszköze, hanem a belső világ közlésére szolgál. Szorongása megsemmisítő, társas kapcsolatban fokozódik. Az őt érő dráma már a "világűrben" zajlik, amit senki sem érzékel.