Nagyapámnak volt egy csudás ónémet tálalója, tudjátok, olyan faragott, oszlopfős, katedrális hangulatú faépítmény. Gyerekkoromban abban szerettem volna lakni, de mivel erre nem kaptam lehetőséget, jobbhíján belevéstem a nevem az egyik fiók aljába. Sok év eltelt, és az ónémet csoda is a régi bútorok sorsára jutott, elkallódott az időben.
Három évvel ezelőtt, a Tűzoltó utcai Bizományi
egyik eladója rámtelefonált.( Tudta, hogy szeretem
bámulni az öreg bútorokat) Csak annyit mondott, van itt valami, ami tetszene magának, jöjjön nézze
meg. Mentem. Ott állt a gyönyörű katedrális teljesen felújított állapotban, a roggyant, poros
szekrények között. Kihúztam a fiókját, és rádöbbentem, hogy ez az én nagyapám tálalója.
Megvettem, visszaszereztem, s azóta is itt van velem. Majdan az unokám örökölni fogja, s remélem az ő unokája is, mert ezt a bútort örök életre tervezték.