Kunyerálásról jut eszembe. Általánosan, sajnos még mindig kunyerál a dög (ámbár nem ugrál, nem tesz semmit, csak úgy néz...), mert a "kedves" barátaim, ismerőseim állandóan megszánják és teletömik chips-szel meg pattogatott kukoricával, meg sós mogyoróval, szóval bármivel, amit ők rágcsálnak. Én meg verem a fejem a falba, hogy amit heteken át tanítok neki, mind pocsékba ment... Egy időben érdekes volt sétálni Prücsikével, ugyanis okos kislány. Én meg ugye sokszor összekötöttem a kellemeset a hasznossal, és boltba menet (is) vittem sétálni őkelmét. Kikombinálta, hogy bolt = szatyor a kézben, szatyor = finomságot tartó dolog. Ennek következtében minden tiltakozásom ellenére vadidegen emberek szatyrába dugta bele a fejecskéjét állandóan. Nem mindenki vette jó néven. Hálistennek erről már sikerült lenevelni, bár nem volt egyszerű.
Ami még esetleg indulhat a rosszcsontkodási versenyben: egy szép tavaszi délutánon a Gellérthegyen sétáltunk, egész család (párom, Prücsi, aki akkor még fél éves sem volt, és én). Ott vannak mindenféle kis kilátós, pihenő zugok, padokkal. Az egyik ilyen helyen 3 fiatal leány trécselt, az egyik éppen az uzsonnáját majszolta. Prücsikémnek egy pillantás elég volt, odaszökkent és kikapta, illetve orrocskájával kiütötte a lány kezéből az alig megkezdett szendvicset, az kettéesett, majd a drága egy nyalintással eltüntette a szalámit. Mi kiabáltunk közben, próbáltuk leállítani a kicsikét, persze eredménytelenül. Nem győztünk bocsánatot kérni, de szerencsére a csaj jófej volt, nem dühöngött. Ezután Prücsi befalta a kenyereket is, mert hát ugye veszett fejsze nyele... Aztán a csajok jól megdögönyözték, úgyhogy szent volt a béke. De azért nagyon égett a fejünk.